Olvasónk, Trallala kipróbálta, milyen fizetős magánrendelés helyett körzeti nőgyógyászhoz járni terhesgondozásra és milyen választott orvos (és utólagos hálapénz) nélkül szülni.
Olvasónk, Trallala kipróbálta, milyen fizetős magánrendelés helyett körzeti nőgyógyászhoz járni terhesgondozásra és milyen választott orvos (és utólagos hálapénz) nélkül szülni.
Friss tapasztalatai és a tanulság alant olvasható.
Amikor a férjemmel eldöntöttük, hogy jöhet a baba, ha akar, egyikünknek sem volt biztos munkája, volt viszont fedél a fejünk felett, meg segítő család a háttérben. Hallva a rémtörténeteket, arra gondoltunk, ha az átlaghoz tartozunk, körülbelül fél év, mire összejön, ha ennél rosszabb a helyzet, akkor is rá tudjuk szánni a következő néhány évet, most még nem vagyunk elkésve. Ha viszont tovább várunk, meglehet, hogy kiöregszünk. Ezen kívül soha, senki sem fogja nekünk garantálni a nyugdíjas állást. Szóval nem stresszeltünk semmin, lesz, ahogy lesz, gondoltuk, ráadásul épp egy jó periódusunkat éltük, felszabadultak voltunk.
Azonnal teherbe estem. Korábban gondolkodtam azon, hogy hogyan is legyen majd ezzel az orvosválasztással, de egyszerűen nem állt össze a fejemben a rendszer. Nem ismertem senkit, ajánlásokban nem bíztam, így azt gondoltam, ott az a két orvos, akikhez eddig felváltva jártam az sztk-ba, majd annál szülök, amelyik megállapítja a terhességet. Ráadásul nem akartam fizetni a magánrendelésért, illetve kicsit szociológiai tanulmánynak is szántam az esetet. Szóval elkezdtem terhesgondozásra járni az sztk-ba, ahol az első két alkalommal - amikor még nem volt terheskönyvem - fizettem a 300 forintokat, a laborvizsgálatért már kiskönyv nélkül sem kértek pénzt.
Közben kinyomoztam, hogy hová is kell majd mennem szülni. Az intézmény megszűnt, újabb, viszonylag rövid ideig tartó nyomozás után kiderült az új helyszín. Közben nagyjából félidős lettem, mire meg mertem kérdezni az orvost, szülhetek-e nála. Azt válaszolta, hogy ő már nem vezet le szülést, mert ahol sokáig dolgozott, az a kórház megszűnt és nem akar új helyre menni. Először pánikba estem, majd azt gondoltam, végül is minden orvos elvileg ugyanazt tanulta, az ügyeletes nem fog a küszöbön hagyni, és semmit sem változott az alapállapot, mármint hogy nincs olyan orvos, akit bármiért is választanék.
A helyzetet egyetlen dolog bonyolította: a hivatalosan kiírt időpont és az orvos által számolt között volt 2-3 hét eltérés. Én hittem az orvosnak és a későbbi dátumot tartottam reálisnak, de a 30. hét táján valamiért ő is a korábbi dátumot írta le, így onnantól kezdve ahhoz igazodtak.
Elérkezett a kiírt időpont, semmi jele a szülésnek. Az orvos beteg lett, így a másikhoz mentem, aki mellesleg hetekig egyedül rendelt, volt, hogy 3 órát kellett várnom az sztk-ban, de, gondoltam, ennyi jár "ingyen". Ez a másik orvos aztán beutalt a kórházba túlhordással. Be is feküdtem. Minden egyes alkalommal, vizitnél, vizsgálatoknál az volt az első kérdés: ki az orvosom. Két nap elteltével aztán leosztottak az egyik dokinak, aki aláírta, hogy ez nem túlhordás és kiírt egy másik időpontra. Így három nap után hazaengedtek, ennyi időbe telt tehát, amíg a rendszer feldolgozta az esetemet.
Hazaengedtek tehát azzal, hogy menjek vissza a terhesgondozásra. Itt kezdődtek a problémák. Az orvos (a kettes számú, az egyes még mindig beteg volt) azt mondta, hogy nem tud velem mit kezdeni, nem vállalja a felelősséget, ez már kórházi ügy. Adott egy beutalót ctg-re, kérdeztem, hogy mikor jöjjek vissza, ha nem szülök, mondta, hogy már ne jöjjek vissza. Ekkor újra pánikba estem, úgy éreztem, végleg kihullottam a rendszerből, lehet, hogy az utcán fogok szülni.
Tőle egyenesen visszamentem a kórházba, ahol a doktornő megkérdezte, (amit mellesleg sose szoktak) hogy mennyi volt a vérnyomásom és mikor megyek legközelebb terhesgondozásra. Erre elmeséltem neki a sztorimat. Megmérte a vérnyomásom - magas volt. Közölte, hogy maximum a kórházi pakkomért enged haza. Szabadkoztam, hogy én nem akarok nekik gondot okozni, de mondták, hogy nekik ez a dolguk, nekem meg ott a helyem. Így aztán visszakerültem a kórházba, amit egyáltalán nem bántam.
Akkor már - ha jól számolom - legalább négy orvos nézte át a leleteimet a-tól z-ig. Megvizsgáltak, mondták, lehet, hogy aznap este szülni fogok, lehet, hogy csak egy hét múlva, de onnan egyedül már nem megyek haza. Negyednap aztán fél háromkor arra ébredtem hogy hétperces fájásaim vannak. Másfél óra múlva irány a szülőszoba. Hívták az ügyeletes orvost. Megvizsgált: bő háromujjnyira ki vagyok tágulva. Beöntés, borotválás. Egyikkel se volt bajom. Az orvos burkot repesztett.
Felhívtam a férjemet, hogy induljon el. Lezuhanyoztam és becuccoltam a szülőszobára. Hamarosan megérkezett a férjem. Az orvos és megkérdezte, hogy mi van akkor a szememmel (erősen rövidlátó vagyok) mondtam, hogy nem kell császár, csak ne hagyjanak sokáig vajúdni. Erről papírom volt, külön megvizsgáltattam a szemem, a vizsgálatért szintén nem kértek anno pénzt, pedig nem a nőgyógyásztól volt a beutalóm. Kaptam nagy labdát, egy pohár vizet. Ha akartam, mászkálhattam, amennyire a közben bekötött infúzió engedte, vagy felmásztam négykézláb az ágyra. Akkor szóltak, hogy inkább álljak, mert úgy jobban segítek a babának. A szülésznőt közben leváltotta a következő ügyeletes, az orvos maradt. Tolófájásaim még nem igazán voltak. Érzéstelenítőt már nem kaphattam.
Az orvos és a szülésznő felváltva jöttek és minden alkalommal elmondták, hogy még három ilyen fájás és szülünk. A férjem folyamatosan próbált szórakoztatni, nyugtatni, hozta a vizespoharat, fogta a kezem, feltámogatott az ágyra, ha másztam, én meg a fájdalomtól alig tudtam reagálni. Mivel még mindig nem jöttek a tolófájások rendesen, nyomtak belém egy kis oxytocint. Aztán egyszercsak váltott a kép, bejött egy csomó állig beöltözött ember, felrakták a lábaimat a kengyelbe, ráhúzták a csizmákat, mondták, ha jön a fájás, nagy levegő, szemem, szám becsukom és nyomok teljes erőből.
Igazi csapatmunka volt: a férjem támasztotta a fejem, én összeszorított fogakkal és szemekkel toltam, az orvos meg könyékig két kézzel a hasamban szintén tolta kifelé a babát. Egyszer felnéztem, akkor egy hatalmas ollót láttam a kezében, na, gátmetszés, gondoltam. Éreztem, amikor vágott, de a többi fájdalom mellett nem volt különösebben rossz. Összesen talán négy fájás, körülbelül 10 perc alatt kint is volt a baba. Rögtön a hasamra tették, aztán elvitték, rendbe rakták, engem meg összestoppolt az orvos.
A babát visszahozták, szopizott, az orvos és a szülésznő gratuláltak, aztán kimentek mi meg még egyszer utánuk szóltunk, hogy köszönjük szépen. Szívesen - mondták és aztán ottmaradtunk majdnem két órát hármasban, csak utána vittek engem a kórterembe, a babát meg a csecsemősökhöz. Annyira sokan voltak, hogy nem volt hely rooming in szobában, így a maradék pár napban három óránként hozták szoptatásra a babát, a szüléstől számított negyedik napon hazamehettünk. Kaptam egy számlát körülbelül 51 ezer forintról, amit nem kellett kifizetnem, hiszen fedezte a TB. Az orvosnak és a szülésznőknek aztán adtunk ajándékot (csokit, teát), és az volt az érzésünk, jobban örültek neki, mintha pénzt kaptak volna.
A történet tanulságai számomra a következők voltak: egy fogadott orvossal az intézménynek takarítottam volna meg az időt (és így pénzt). Az ellátásra egyébként sehol nem volt panaszom, sem az sztk-ban, sem a kórházban, sőt, úgy éreztem, mindenki a legjobb tudása szerint jár el, de hihetetlen módon megkavarja őket a szokásjog be nem tartása.
Az 51 ezer forintot tényleg bőven fedezte az eddig általam befizetett járulék, és nagyon-nagyon kíváncsi lennék, hogy vajon miből jött ki nekik ez az összeg. Érdekelne, hogy ténylegesen mennyibe kerül egy problémamentes terhesség és szülés, beszámítva az energiát, a munkaórákat, az eszközöket stb. És nem utolsó sorban az érdekelne, hogy a következő terhességem - már az új rendszerben - mennyibe fog kerülni. Mindenesetre legközelebb választok egy orvost.
Trallala.
Ön is szeretné megosztani olvasóinkkal szüléstörténetét? Küldje el nekünk a poronty@mail.velvet.hu címre!
