Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Georges Sand fittyet hányt a 19. századi szabályoknak, amelyek előírták, hogyan kellene a nőknek viselkedniük: nadrágot hordott, szeretőket tartott és szivarozott. Az öntörvényű írónőt nyolc évig gyengéd szálak fűzték Frédéric Chopinhez, a nagy szerelem azonban idővel anyai gondoskodássá szelídült, majd Chopin féltékenysége miatt véget ért.
1836. október 24-én a lengyel származású, Párizsba emigrált fiatal zeneszerző, Frédéric Chopin a lakásától nem messze eső Hôtel de France szalonjába tartott. Arra készült, hogy barátaival, Liszt Ferenccel és Marie d´Agoult-val töltse az estét, akikhez régi és kedves ismeretség fűzte. Nem tudta azonban, hogy Liszték meghívták egy másik barátjukat is: Mme Aurore Dudevant, azaz írói álnevén Georges Sand történetesen szintén ugyanebbe a szállodába költözött be.
Az arisztokratikus megjelenésű, kiváló modorú Chopin egy évvel korábban ismerte meg Maria Wodzińskát, akit feleségül is kért. A nála hat évvel idősebb Aurore, azaz Georges Sand aligha felelt meg az ideális nőről alkotott elképzeléseinek:
alacsony volt (152 centiméter), nadrágot viselt, ajkai között szivar fityegett, és miközben a kanapén terpeszkedett, mindenkit letegezett.
Chopin udvariasan tréfálkozott vele, de később állítólag azt mondta róla: „Milyen ellenszenves nő! Valóban asszony volna? Kételkedem.”
Egy merész nő
Nos, Georges Sand valóban nő volt, bár kétségtelen, hogy fittyet hányt a korabeli elvárásoknak, amelyek előírták, hogyan viselkedjen és hogyan éljen egy nő. 27 éves koráig többé-kevésbé hajlandó volt ezeknek megfelelni: 18 évesen férjhez ment egy Casimir Dudevant nevű férfihoz, és két gyermeket szült: Maurice-t (1823) és Solange-ot (1828). Házassága korán megromlott, és szárnyra kaptak a pletykák, hogy Solange apja valójában nem Dudevant. Aurore 1831-ben elhagyta férjét, botrányos módon viszonyt kezdett más férfiakkal, 1835-ben pedig törvényesen is elváltak. A nő romantikus kapcsolatba bonyolódott jó néhány íróval: Jules Sandeau-val (közösen írt regényük után vette fel a Georges Sand írói álnevet), Prosper Mérimée-vel, Alfred du Musset-vel, és heves érzelmeket táplált egy színésznő, Marie Duval iránt is.
Első regényét 1832-ben jelentette meg, Georges Sand néven. Néhány évvel később már egész Európában ismerték a kétgyermekes, elvált nő könyveit, de más műfajokban is alkotott: kritikákat, színműveket, politikai állásfoglalásokat írt. Megjelenése (és a tény, hogy nő létére ír, férfinéven, méghozzá igen jól) még évtizedekkel halála után is beszédtémát adott a férfiíróknak – többek között Ady Endrének, aki így vélekedett róla: „Ezeknek a nőknek kell a művész emberalatti vagy emberfeletti – mindegy – nagyérzése, fájdalom-akrobatikája, nyögő megsemmisülése. Közben azonban az ő tehénétvágyuk egészen normálisan, sőt sokszor abnormálisan legel a legközönségesebb férfiak rétjén.”
"Egyáltalán nem vonz"
Georges Sand tehát meglehetős indulatokat gerjesztett a férfiakban, de Chopinnel a szerelem nem lobbant fel azonnal közöttük. A szalonban teát szolgáltak fel, Liszt és Chopin zongorázott, Georges Sand pedig hűvösen és tartózkodóan viselkedett. Nem meglepő, hogy Chopin ezt írta róla családjának:
„Megismerkedtem a rendkívül ismert Mme Dudevant-nal, akit Georges Sand néven is ismernek. Nem tetszik a kinézete, és egyáltalán nem vonz.”
Néhány nappal később ismét találkoztak, decemberben pedig Chopin koncertet adott otthonában, ahol Liszttel és Marie d'Agoult-val együtt George Sand is megjelent – ez alkalommal harsány, feltűnő török öltözetben. A tartózkodó Chopin egy évig még Sand meghívását sem fogadta el a család Nohant-ban található kastélyába. Egy év után Sand megunta a várakozást, és levélben érdeklődött a férfi egyik barátjánál, mi a helyzet Chopin és menyasszonya között. Ha áll még az eljegyzés – írta –, a háttérben marad, ellenkező esetben viszont a maga részéről többre vágyna.
Esős napok Mallorcán
Chopin eljegyzése felbomlott: egykori tanítványát, Maria Wodzinska kezét családja a zeneszerző gyenge egészsége miatt nem adta Chopinnek. Georges Sand ekkor szakított a férfival, akivel együtt élt, és 1838 telén a zeneszerzővel elutazott Mallorcára. Sand azt remélte, Chopin egészségi állapota az éghajlatváltozástól jobbra fordul, és amikor megérkeztek, úgy tűnt, minden rendben lesz:
„Pálmák, áloék, citrom- és fügefák, gránátalmafák. Az ég türkizszínű, a tenger kék, akár a smaragd, a hegyek smaragdzöldek...
Süt a nap, mindenki nyáriasan öltözik, meleg van; éjjel órák hosszat hallatszik az ének és a gitárszó” – írta egyik levelében Chopin. Munkakedve szárnyalt, sokat komponált, de amikor téliesre fordult az időjárás, a paradicsomi sziget pokolivá vált számukra.
A pár egy fűtetlen villában lakott, amelynek a falai könnyen átnedvesedtek. Parazsas serpenyővel próbálták valamennyire átmelegíteni, de a füsttől Chopint köhögőrohamok kínozták. Sand három orvost hívatott, akik kimondták a halálos ítéletet: a férfinak tuberkulózisa van.
„Az egyik kijelentette, hogy hamarosan meghalok, a másik, hogy utolsót leheltem, a harmadik, hogy már halott vagyok"
– írta egy levelében a zeneszerző. Valldemossába költöztek, egy kolostorba, de a helyiek egyre inkább rossz szemmel nézték a furcsa párt: a férfinadrágos, szivarozó asszonyt és a tüdőbeteg férfit, akik ráadásul vadházasságban élnek, és még misére sem járnak. Sand hiába tett meg mindent, hiába ápolta, Chopin egészsége nem javult. Felmerült, hogy visszaköltöznek Párizsba, de télen gyakorlatilag megszűnt a közlekedés Mallorca és a kontinens között. Végül szekéren valahogyan eljutottak Palma de Mallorcáig, és ott találtak egy hajót, ami Barcelonába vitte őket. A hajón a zeneszerző a legrosszabb ágyat kapta, betegsége miatt. „Azért nem kár, ha elégetik” – mondta nekik a kapitány.
Szerelem, vagy valami más?
Végül nem Párizsba, hanem Marseille-be utaztak, ahol a zeneszerző állapota némileg javult. A szerelem viszont, úgy tűnik, Mallorcán maradt: „Az én liezonom Sand asszonnyal nem egészen egy esztendeig tartott, minden véget ért köztünk, midőn Mallorcában megbetegedtem... Ez időtől fogva csupán anyai szeretetével áraszt el, igaz szívvel ápol, el nem hiszed, milyen jó hozzám, s én elfogadom gyöngédségét, hiszen tudod, mily nagy szükségem van jó szívre és gondoskodásra... Szakításunk után még szerelmes voltam belé, szenvedélyt és vágyat éreztem iránta. Most Sand asszony iránt barátságot, nagyon sok hálát érzek, s úgy ragaszkodom hozzá, mint anyámhoz” – írta levelében Chopin. A következő néhány évben a nyarakat Nohant-ban töltötték, télen pedig Párizsban laktak (külön lakásban, Chopin egyedül, Sand pedig két gyermekével). Az írónő Chopin kedvéért még a szivarról is leszokott (áttért a cigarettára), de kapcsolatuk egyre kevésbé emlékeztetett házasságra. Sand így panaszkodott:
„Hét év óta szűzként élek oldalán és a többi emberek közt.”
A féltékeny zeneszerző
Sand és lánya, Solange sokat veszekedtek, ilyenkor Chopin rendre Solange mellé állt; Sand fiával, Maurice-szal viszont nem szívelték egymást. 1846-ban megjelent Georges Sand Lucrezia Floriani című regénye, amelynek főszereplőjében, egy egészségi problémákkal küszködő kelet-európai hercegben sokan Chopint vélték felismerni – nem ok nélkül. A zeneszerző rossz néven vette, hogy így került be az irodalomba, s egyébként sem tetszettek neki a Sandot szüntelen körülvevő férfiak – akikről az írónőt meglátogató angol költőnő, Elizabeth Barrett Browning így írt:
„Modortalan férfiak hódoltak neki térden állva, sűrű dohányfüstöt eregetve, és fröcsögött a nyáluk.
Egy görög férfi tegezte, és két karral ölelte át; valami színházi ember, egy elképzelhetetlenül közönséges alak, a lábai elé vetette magát felkiáltva: – Fenséges vagy!”
A kapcsolatnak végül a családi viszályok és a féltékenység vetett véget. Solange egyre távolabb került anyjától, és egyre közelebb Chopinhez, amit anyja féltékenyen figyelt, de Sand szerint a zeneszerző is ellenségesen tekintett mindenre és mindenkire: „Férfiak, nők, öregek, gyermekek keltették fel ellenszenvét és dühödt, értelmetlen féltékenységét”. Sand hiába hívta a nohant-i birtokra, Chopin többé már nem utazott oda. Egyszer azonban még találkoztak: véletlenül összefutottak egy ismerősüknél, és Sand a zeneszerzőtől tudta meg, hogy unokája született. Sand Chopin egészségéről érdeklődött, de hűvös választ kapott: „Azt mondtam, jól érzem magam, s kinyittattam az ajtót a kapussal.”
Chopinen másfél év múlva elhatalmasodott a tüdőbaj. 1849. október 17-én, 39 évesen elhunyt. Temetésén – kérésére – Mozart Requiemje szólt. Georges Sand úgy döntött, nem kíséri el utolsó útjára a férfit. Az 1850-es években megírta Életem története című regényét, ebben még egyszer végigélte a zeneszerzőhöz fűződő kapcsolatát. Utolsó találkozásukról ebben így számolt be: „ Azt gondoltam, hogy a néhány hónap, amit távol töltött tőlem, meggyógyítja a sebet, s barátságunk nyugodttá, az emlékezés méltányossá válik. 1848 márciusában találkoztunk egy percig. Megszorítottam reszkető, jeges kezét. Szólni akartam hozzá, elment. Most rajtam volt a sor, hogy azt mondjam: nem szeret már.” Georges Sand 27 évvel élte túl a férfit. (A cikk fő forrása Dániel Anna Georges Sand világa című kötete.)
Ha egy másik zeneszerzőről is szívesen olvasnál, ezt a cikket ajánljuk.
