Regényt lehetne írni az utazással kapcsolatos illemszabályokról, no és azokról a történetekről is, amelyek tömegközlekedési eszközökön esnek meg velünk. Noha regény írására most nem is vállalkozunk, néhány rutinos közlekedő megosztja velünk az időnként rémisztő, mulatságos vagy épp meghökkentő sztoriját.
Vicces és tanulságos helyzetek márpedig mindig vannak – adódjanak azok egy ügyfélszolgálaton vagy egy orvosi rendelőben csak azért, mert kimondhatatlan a vezetéknevünk. Miért ne maradnának meg emlékezetes sztorik pont az utazásainkról?
Ne egyél büdöset!
Az utazási illem top három pontjában szinte biztos, hogy helyet kap a „Ne egyél büdöset!” szabály, ennek ellenére valószínűleg a tömegközlekedési eszközökön fogynak legjobban a szagos ételek.
„A Budapest–Kaposvár vonalon egy néni minden vasárnap elfoglalta hátul az ötös ülést a buszon, majd indulás után meguzsonnázott, olyan igazi, jó szagú kolbászt hagymával és kenyérrel, majd lefeküdt aludni” – meséli elsőként Judit.
Róbert még a kilencvenes években, Pécs és Sárospatak viszonylatában szívta magába az emlékezetesebbnél emlékezetesebb történeteket – köztük ezt is:
„Felszállt egy retró adóellenőr kinézetű ember szürke nadrágban, szürke öltönyben, szürke táskával, bajusz, félrefésült haj, csontos test. Vigyázzban ült, ölében a diplomatatáskája. Ha ránéztem, zavarban volt, de láttam, hogy a szeme sarkából figyelt. Egy jó másfél óra feszengés után, miután látta, hogy teljesen más világban vagyok, ellazult. Kinyitotta a táskáját, kivett egy rúd parizert egyben, a végét kibontotta, és beleharapott. Alig hittem a szememnek. Gyorsan belepillantottam a táskába, amelyben nem a várt iratok voltak, hanem csak parizer, kolbász, szafaládé és mindenféle felvágott egyben.
Miután befalta a rúd parizer felét, mondtam neki, hogy »jó étvágyat«, magas hangon valamit szűkölt, de én már akkora kimentem sírni a röhögéstől. Amikor visszajöttem, már nem volt parizer, ráment egy másik rúd valamire. Hihetetlenül szürreális volt.”
Szegény Ildikónak kicsit másképpen akadt dolga az utazás közbeni étellel.
„Vonaton gyerekként kihajoltam az ablakon, mert rettenetes volt a hőség, aztán elkezdett cseperegni az eső, amit úgy élveztem, hogy a fejemmel is elkezdtem élvezni a cseppeket. Aztán derült ki, hogy egy kislány lett rosszul, ő hajolt ki az ablakon hányni, az eső nem is esett.”
Azok a fránya késések!
Valljuk be, vonatra akkor már nem is szívesen szállnánk fel, ha tudnánk, hogy időben odaér a célállomásra. Egy szó, mint száz: kinek ne lenne vonatkéséses sztorija?
Attilának van, aki még egy több mint húsz évvel ezelőtti történetét osztotta meg velünk.
2001. december 18-án, a hajnali vonattal indultam haza Nagykárolyba, Kolozsvárról. A vonat elméletileg fel ötkor kellett volna induljon. Jegyvásárláskor szóltak, hogy egy órát késik. Sebaj, addig iszunk egy forralt bort. A vonat végül kb. tízkor érkezett meg, és indulás után még kétszer egy-egy órát állt állomások között – sorolta Attila, majd sietve hozzátette: fűtés persze nem volt, kajájuk és pénzük sem már.
Találtak viszont barátokat, akik megosztották velük azt a keveset is, ami nekik volt. A történetet természetesen happy enddel végződött: Nagykárolyba végül tízórás késéssel meg is érkeztek este nyolc környékén.
Összetűzések a vonaton
Ildikónak is van egy határokon átívelő története, amelyet csak erős idegzetűeknek ajánlunk.
„Romániában hosszúak az utak, a megállók közt az expressz két-három órát megy. A deltából hazafele a focșani fegyház táján, éjjel kettőkor ki kellett mennem a klotyóra. Visszafelé jövet egy srác a fenekemre vágott. Visszakézből úgy orrba vágtam, hogy recsegett az orra, és azt nyávogta, hogy »jujujujuj«. Leültem a helyemre a másik vagonban, és meséltem, mi történt. A társam szólt, hogy szalonnázzunk, és kivettük a bicskákat. Reggelig nem jött senki.”
Máriának szintén van egy ifjúkori története, akit egy már nem szomjas útitárssal hozott össze a sors.
„Leült velünk szemben a fazon, majd egy nagyot böfögött. Eleve mérges voltam, hogy mellettünk talált helyet, gyerekkorom óta utálom a részegeket, így hangosan ráförmedtem: malac!
Mire ő: »miii, malac?« Én: »mit malac, disznó!« Nem tetszett neki.
Az én bátor barátom gyorsan felrántott az ülésről, miközben szerényen megjegyezte, hogy leszállunk.”
Amikor fejtörést okoz az utazás
Ha vannak dolgok, amiket nem értünk, azok egy része biztos, hogy a tömegközlekedéshez kapcsolódik. Miklós máig nem érti, hogy tudott úgy elvégezni egy gimnáziumot, egy főiskolát és egy egyetemet úgy, hogy soha senki nem kifogásolta az utazáshoz megváltott jegyeit, mígnem a legutolsó útján megbüntették.
„Egy olyan Pest megyei településen laktam, ahová nem volt vasúti közlekedés, és a kalauz (tudom, jegyvizsgáló) megbüntetett, mert csak Budapestig vettem jegyet, nem közvetlenül hazáig. Kiderült, hogy a szabály szerint a 75 százalékos diákkedvezmény csak közvetlenül az iskola és a lakóhely között volt érvényes.”
Tamásnak sosem volt gondja a jegyeivel.
„Amikor az egyik Balaton-parti városból a közvetlen szomszédos faluba költöztünk, jó ideig – miután következetesen nem vettem jegyet – minden alkalommal különösebb ellenvetés nélkül tudomásul vettem a szigorú »büntetést«, hogy az ellenőr le fog szállítani a vonatról a következő állomáson, a falumban” – mesél folytatólagosan elkövetett csínyéről Tamás, aki azért azt is bevallotta, hogy egy idő után azért elkezdtek gyanakodni.
Jegymizériával kapcsolatos sztorija Lillának is van, akivel nemrégiben történt meg, hogy olyan kocsira szólt a helyjegyük Debrecen felé, amilyen kocsi nem is volt. Miután hazafelé is ugyanez történt, már meg sem lepődött ezen. A jegyüket ellenőrző kalauz történeténél azonban neki is elkerekedett a szeme.
Elmesélte, hogy egy nap vonatkésés miatt elkésett a munkából, így nem volt kalauz aznap a vonalán.
„Sikerült?”
Kata egy idős nénivel történt sztorija szívet melengetően vicces. Egy öreg vonattal utazott, amelynek ősrégi vécéjébe ragadt egy utas, akinek végül egy másik utas segítségével sikerült kijutnia a parányi helyiségből.
Néhány perccel később egy kigyúrt fickó a távolabbi fülkéből átjött, és elment vécére. Amikor kijött, egy idős néni ártatlan arccal rámosolygott: »Sikerült?«. »Ööö, hát, igen« – mondta a férfi, akinek fogalma sem volt arról, hogy a néni csupán arra gondolt, hogy sikerült-e rendben kinyitnia az ajtót kifelé, nem pedig arra, hogy sikerült- e az, amiért bement.
Ó, azok a határtalan, mély alvások!
A vonatozós sztorik kapcsán, naná, hogy nem hagyhatjuk ki az alvós sztorikat sem. Itt van például a Zsófiáé, aki egyszer egy hosszú úton arra ébredt, hogy be van takarva egy subával, azzal az igazi hosszú szőrű változattal.
Teljesen pánikba estem, olyan szürreális volt, pedig csak kedvességből terítette rám egy utas, aki egyébként tetőtől talpig népviseletben utazott.
Johannának millió egy sztorija van, de az egyik kedvence, amikor az unokatesóját egy idegen nyelven beszélő férfi ébresztgette a fülkében. Mint kiderült, a Miskolcról Debrecenbe tartó vonaton annyira elaludt, hogy órákkal később az ukrán határőr kérte az útlevelét. Szegénynek azonban nemhogy útlevele, egy árva forintja sem volt, hiszen az utolsó pénzét a vonatjegyre költötte.
Ugyancsak Johanna mesélte:
„Egyszer egy szegény, kimenőjét töltött kiskatona elaludt mellettem, a vállamra hajtotta a fejét, és közben csorgott a nyála mindenfelé. Próbáltam elfordítani, felébreszteni, reménytelenül. Végül a kalauzzal kanalaztuk ki, és fektettük le a dupla ülésre. Akkor még nem értettem, hogy lehet valaki ennyire kiütve a fáradtságtól. Aztán amikor megszületett a második gyerekem, megértettem.”
Rövid, de velős sztorik
Lili sosem felejti el a kedvenc vonatos történetét.
Pécsről utaztam hazafelé. A vonaton vártam az indulást, egyedül voltam a kocsiban. Egyszer felszállt Bubik István abban a híres kalapjában, sármosan rám mosolygott, és elfoglalta a helyét.
Évának már nem ennyire pozitívak az élményei, ő kerek perec kijelentette, hogy vonaton vidám utoljára öt-hat éves korában lehetett, amikor a nagymamájával utazott a nagy nyaralásra.
Ferenc pedig azóta tűr méla nyugalommal bármit, miután a nagyanyja egy régi, marhavagonos, szibériai vonatozásáról mesélt neki.
