Méltatlanul kevés szó esik az Alföldről Magyarország tájai kapcsán, pedig gyönyörűségét mi sem mutatja jobban, mint Petőfi Sándor „Dunától a Tiszáig nyúló rónáról” írt versei. De hogy mégis milyen szépségeket rejt? Megmutatjuk.
Petőfi Sándor költeményei között hiába is keresnénk égbe törő magas hegyeket láttató képeket, a „zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája” sosem volt az övé. A magyar síkhoz kapcsolódó, felülmúlhatatlan szeretetét a legjobban talán Kéky Lajos irodalomtörténész fogalmazta meg:
„Csak az Alföldért tud lelkesülni, az ország többi tája hidegen hagyja. Vonzalmának egyoldalúsága megérthető abból, hogy majdnem egész életét az Alföldön élte le. Ő a valóság költője volt, nem sóvárgott árkádiai ligetek, Tempe völgye s távoli bércek után, mert gazdag lelke költői varázzsal tudta elönteni, ami szeme előtt volt.”
Petőfi Sándor a magyar pusztaság minden zugáért rajongott – gondolatban ezúttal a költő öt, versben megírt, gyönyörű alföldi helyszínére repülünk.
Nagyar, amely A Tisza című verset ihlette
„Nyári napnak alkonyúlatánál, megállék a kanyargó Tiszánál, Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére” – noha Petőfi A Tisza című versét 1847 februárjában Pesten írta, a tájélményt valóban a Tiszánál szerezte. Méghozzá egy Nagyar nevű községben és annak környékén, ahol barátját, Luby Zsigmondot többször is meglátogatta. A költemény egy 1846 augusztusi ott-tartózkodása után született, amelynek „megrajzolt” helyszínei az osztrákok által készített katonai térkép alapján is beazonosíthatók. A Luby család sokáig őrizte Petőfi relikviáit, amelyek közül sok megsemmisült, de
fennmaradt a költő egy kézzel jegyzett levele és barátja, Luby Zsigmond naplójába írt versei.
A településre már csak azért is érdemes ellátogatni, mert a Nagyar központjában álló Luby-kúria a térség egyetlen olyan ma is meglévő épülete, amelyben Petőfi Sándor megszállt. Ráadásul innen csupán egy karnyújtásnyira van Túristvándi a híres vízimalmával és Kölcsey Ferenc egykori lakóhelye, Szatmárcseke is.
A Zsuzsika miatt oly kedves Dunavecse
A költő életének egy másik fontos helyszíne a Bács-Kiskun vármegyében található, Duna-parti kisváros, amely jelentős irodalomtörténeti emlékhely: 1841 és 1844 között itt éltek ugyanis Petrovicsék, Petőfi Sándor szülei. Az apja által akkor bérelt mészárszék az eredeti helyén még ma is áll, és aki kíváncsi rá, meg is nézheti, hiszen helytörténeti múzeumként működik. E településnek azonban van még egy nagyon izgalmas épülete,
a Petőfi Ház, amely a költő „lakása” volt, ha Dunavecsén járt.
De itt, e házban szeretett bele a tulajdonos lányába, Nagy Zsuzsikába. A Zsuzsikához című versében utal is a lány apjára:
„Ott fenn lakunk Pest városában,
Az élet ott vig ám!
De az atyushoz is lejárunk
Kivált pénzfogyatán.”
Dunavecsén ezenkívül olyan híres versei is születtek, mint az Egy estém otthon, a Hazámban vagy a Füstbement terv. A Távolból című versét egyébként nem itt, de az akkoriban Dunavecsén élő szüleinek írta. Petőfi e költeménye megzenésítve Dunavecse himnusza lett.
„Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.”
Gyermeki élmények az Alföldön
Ha az Alföldön belül is lehetett kedvence Petőfinek, akkor valószínűleg a Kiskunság volt az. Azonos című versében így ír róla:
„Hova szívem, lelkem
Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott,
Ujra láttam végre születésem földét,
A szép Kiskunságot!
Bejártam a rónát,
Melyet átölel a Tisza-Duna karja,
S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét,
Az anya, úgy tartja.”
E tájról szóló költeményeiben ugyanúgy megjelennek a gyermek- és ifjúkori élményei, mint ahogyan maga a táj és az ott élő emberek. A Kiskunságról szól a félegyházi nosztalgiával megírt Szülőföldemen című verse, de ehhez a vidékhez kapcsolódik A gólya és A helység kalapácsa, valamint az egyik leghíresebb költeménye, Az alföld is.
A Kiskunság egyébként tényleg telis-tele van gyönyörű helyekkel, elég csak a hazánkban másodikként, 1975-ben alapított Kiskunsági Nemzeti Park csodásabbnál csodásabb területeire gondolnunk. A sík vidéki tájon megannyi változatos élőhely található, köztük vadvizes szikesek, buckavidékek és vizes részek.
A mozaikos felépítésű, kilenc egységből álló nemzeti parkban megtalálható minden jellegzetes kiskunsági érték.
A természetvédelmi területen 12 ezernél is több faj él: 1800 virágtalan és 1300 virágos növény, valamint közel 9 ezer állatfaj.
Hortobágy, az Isten homloka
Petőfi az 1847. május 14-i úti levelében, amelyben Debrecen felé vezető útjáról írt, a Hortobágyot az Isten homlokának nevezi:
„Fél napnál tovább tart az út a Hortobágyon keresztül s én, noha már sokszor jártam erre, nem győztem kibámulni magamat. Égő arccal, ragyogó szemekkel, hullámzó kebellel néztem köröskörül, s utitársaim azon gyönyörködtek, hogy én annyira gyönyörködöm, s a tisztelendő úr húga azt az észrevételt tette, hogy boldog lesz egykor feleségem, ha úgy fogom szeretni, mint a pusztát szeretem. E szerint nagyon boldog lesz az én Juliskám, mert én őt még a pusztánál is sokkal jobban szeretem, sokkal, sokkal!”
A Hortobágyi kocsmárosné című verse valószínűleg ennek az útnak az emlékére született, amikor is Petőfi gyalog indult Tiszafüredről Debrecenbe a Hortobágyon át. E tájról nem elég azt tudnunk, hogy a Hajdúság és a Tisza között terül el, hanem azzal is illik tisztában lennünk, hogy egy látnivalókban igen gazdag terület. A pusztai csárdákról messze földön híres Hortobágy a betyárvilág talán legikonikusabb helyszíne, és az a táj, amelyen rábukkanhatunk
Magyarország leghosszabb és legszebb közúti kőhídjára is.
Az 1833-ban elkészült Kilenclyukú híd teljes hossza 167,3 méter, a hídtest pedig 92 méter.
Az utolsó útja Mezőberényből indult
Petőfi Sándort rokoni és baráti szálak fűzték a Békés vármegyei Mezőberényhez is, ahová először 19 éves korában látogatott el, és rögtön egy hónapot itt is töltött. Itt élt a családjával Orlai Petrich Soma, aki nemcsak a költő barátja, hanem a másod-unokatestvére is volt. Ráadásul Petőfi felesége, Szendrey Júlia is az itteni nőnevelő intézetben tanult gyermekkorában. Itt és ekkor született meg többek között a Járnak, kelnek sokan zöld erdőben című verse is. Noha a költő több ízben is járt e vidéken, talán az utolsó mégis a legemlékezetesebb: 1849 júliusában ugyanis innen indult utolsó útjára Bem seregéhez, és Mezőberényben ekkor írta meg utolsó ismert költeményét, a Szörnyű időt.
Ha Magyarország további különlegességeiről is szívesen olvasnál, a figyelmedbe ajánljuk hazánk gyönyörű, ám veszélyes bányatavairól szóló cikkünket is.
