Évszázadokon át anyáról leányra szállt a nü-su, a nők nyelve. A különös kínai írásrendszert a férfiak nem tudták elolvasni.
Kína egyik belső, délkeleti tartományában, a ködbe burkolózó rizsföldek és meredek szirtek taglalta Hunan tartományban, a Hsziang és a Jungming folyók vidékén az ott élő han, miao és jao nők saját írásrendszert fejlesztettek ki, amely anyáról leányra szállt évszázadokon keresztül. Ez a nü-su: az egyetlen olyan írásrendszer a világon, amelyet kizárólag nők alkottak meg, és ők is használták. A szó maga is annyit tesz: „a nők írása”.
A „három engedelmesség” elve
A hagyományos konfuciánus erkölcstan szerint – amely Mao Ce-tung előtt áthatotta mindazok gondolkodásmódját, akik Kínában születtek – a írás és olvasás elsajátítása a férfiak privilégiuma volt, közülük is azon keveseké, akiknek hivatalnoki vagy tudományos pályát szántak. A Hunan tartományban, Csiangjong megyében élő nők sem részesülhettek oktatásban egészen a 20. századig. Lábfejüket gyerekkorukban elkötötték, hogy kellőképpen vonzóak legyenek jövendőbelijük számára, majd egész életüket a gyerekszülés, a család és a ház körüli munkák töltötték ki. Évszázadokon át a „három engedelmesség elvét” kellett követniük:
a kínai nők kislányként az apjuknak, feleségként a férjüknek, özvegység esetén pedig a fiuknak tartoztak engedelmességgel.
A csiangjongi nők azonban megtalálták a módját annak, hogy közöljék érzelmeiket és gondolataikat: új írásrendszert találtak ki.
A nők érzéseinek közvetítője
Pontosan nem megállapítható, mikorra nyúlnak vissza a nü-su gyökerei; egyes tudósok szerint a 9–10. század környékére, mások szerint akár régebbre, az időszámításunk előtti időkre teszik. Egy biztos: a nü-su mint a nők gondolatainak és érzéseinek a közvetítője, a 19. században vált igazán jelentőssé: az anyákról a lányokra szálló írásrendszer a véleménynyilvánítás olyan szabadságát biztosította a nők számára, amely ritkaságszámba ment akkoriban – nemcsak Kínában, hanem a távolabbi világban is. A külvilág viszont csak az 1980-as években értesült a létezéséről, bár ebben szerepet játszott az is, hogy a kommunista Kínában a kínai köznyelv használatát szorgalmazták a különböző népcsoportok hagyományai és nyelvhasználata helyett.
A nü-su a kínai képírással szemben fonetikus alapú szótagírás, de nem vádolhatnánk azzal, hogy egyszerűsített: 6-700 különböző jelet használ ugyanannak a szótagnak a jelölésére. Legismertebb szakértője, Csou Suo-ji (aki egyben az első férfi volt, aki elsajátította a nü-sut), szerint 17–18 000 szókép alkotja a nyelvet, amelyet jobbról balra, fentről lefelé haladva kell olvasni.
Titkos nyelv és titkosírás
A nü-su kialakulásában minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy a térségben nagy hagyománya volt a „nők közötti testvériségnek”. A lányok örök barátságot és hűséget esküdtek egymásnak (ez a nyugati társadalmakban is előfordult, gondoljunk csak a magyar parasztság körében jelen lévő mátkaságra).
Házasságkötése után a harmadik napon minden nő kapott egy könyvet, amit „harmadik napi írások”-nak (szan-csao-su) neveztek.
Ennek első lapjaira az édesanyja és barátnői „titkosírással”, azaz nü-su írással lejegyezték, mennyire sajnálják, hogy elhagyja őket, egyben jókívánságaikat fejezték ki a házasságkötés alkalmából. A könyv többi lapjára a nő saját feljegyzéseit írhatta. Nem tollal és tintával: többnyire kihegyezett bambuszpálcákkal rótták a különös, elnyújtott írásjeleket (amit Kína más tájain szúnyogírásnak is neveznek), tintaként a wokban maradt elszenesedett maradékok szolgáltak.
Nők, egymás közt
De nem csak papírra írtak: zsebkendőkre, fejkendőkre, legyezőkre vagy pamutból készült övekre hímezték a barátságról és a boldogságról szóló szavaikat, majd kicserélték ezeket. A nők, egymás között, társas összejöveteleiken gyakran énekeltek is: a fiatalabbak gyerekdalokat vagy mondókákat, az idősebbek saját életük történéseiről írott balladákat, amelyekben elmesélték megpróbáltatásaikat. (Figyelemre méltó, hogy abban az időszakban, amikor női irodalom szinte nem is létezett, Csiangjong legtöbb idős asszonya saját dalt írt az életéről!) Mások tanító célzattal írtak dalokat, hogy megtanítsák a fiatalabb nőket arra, hogyan legyenek jó feleségek, és miért tartózkodjanak az erkölcstelenség és tiszteletlenség bűnétől. De a nü-su legnagyobb érdeme az volt, hogy olyan eszközt adott a nők kezébe, amelynek segítségével megoszthatták egymással a nehézségeiket – történelmileg-kulturálisan ugyanis nem számított elfogadottnak, hogy a kínai nők nyíltan megfogalmazzák bánatukat, fájdalmukat, megpróbáltatásaikat a mindennapi munka vagy a házasság kapcsán. A nü-su segítségével kibeszélhették magukat, és az évszázadokon átívelő „titkos” női nyelv azt is jelentette, hogy a problémáikkal nincsenek egyedül. A remény és a szolidaritás érzése pedig nagyban segítette mindennapjaikat a hagyományosan patriarchális kínai társadalomban.
A nü-su újjászületése
Mao Ce-tung uralma és a „kulturális forradalom” a nü-sun is éreztette a hatását.
Eleve nagyon kevés nü-su nyelven írott emlék maradt fenn: a nők általában magukkal vitték azokat a sírba (vagy éppen barátnőik égették el feljegyzéseiket a haláluk után).
Mao azonban azokat is üldözte, akik a nü-sut szerették volna kutatni. Így az említett Csou Suo-jit is, aki hiába fedezett fel még az ötvenes-hatvanas években is olyan női csoportokat, akik számára a titkos női nyelv mindennapjaik része volt, kutatásaiért nem elismerés, hanem 21 év munkatábor járt, ahonnan csak 1979-ben szabadult.
Csou 2006-ban hunyt el; a nü-su utolsó autentikus használója, aki kislány korában sajátította el a nyelvet idősebb rokonaitól, 2004-ben. Az utóbbi időben azonban a nü-su feltámadásának lehetnek tanúi a Hunanba látogatók: Pumeiben a helybéli lányoknak iskolában tanítják az írást, a turistáknak szánt emléktárgyakra pedig a nü-su jellegzetes, hosszúkás rovátkáit vésik.
Ha szívesen olvasnál még távoli tájakon élő nőkről, az alábbi cikk is érdekes lehet számodra:
