Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Manet és Degas sokáig jó barátok voltak, egészen addig, míg az idősebb festő egyszer megdühödött, és szétvágta Degas festményét, amelyet róla és feleségéről készített.
A harmincas éveiben járhatott Édouard Manet, amikor egy nap a Louvre-ban sétálgatott, és egyszer csak egy láthatóan rosszkedvűen festegető fiatalemberre lett figyelmes. A válla fölött átpillantva látta, hogy épp Diego Velázquez A gyermek Margarita Teresa kék ruhában című képét másolja. „Micsoda merészség, hogy így, minden előzetes vázlat és rajz nélkül festesz, én meg sem merném ezt próbálni!” – mondta neki, és ezzel a mondattal kezdődött Edgar Degas – mert természetesen ő volt a festegető figura – és Manet szinté életük végéig tartó barátsága.
Hasonlóságok és különbségek
Manet és Degas sok szempontból hasonlítottak egymásra. Mindketten szakítottak előkelő családjuk hagyományaival (Manet apja jogtanácsos, Degas pedig nemesi család sarja volt), hiszen megátalkodottan keresték a művészetben az új lehetőségeket. Nem voltak „igazi” impresszionisták – Manet fel is háborodott, ha így nevezték –, az a fiatalabb generáció – Claude Monet, Pierre-Auguste Renoir, Paul Cézanne – irányzata volt. (A művészettörténészeknek máig problémát okoz kettejük kategorizálása.) Amikor kitört a porosz–francia háború, az impresszionisták túlnyomó része elhagyta Párizst, mert nem akartak katonának állni. „Manet és Degas patrióták voltak, úgy döntöttek, hogy Párizsban maradnak, és harcolnak a hazájukért” – mondta Tobias Grey, aki az egyik társkurátora volt a 2023-ban rendezett, Manet/Degas című kiállításnak, amely a két festő kapcsolatát állította fókuszba.
Mindezek után nem csoda, hogy a két művész megismerkedésüket követően hamar barátságot kötött. Persze volt ebben egy jó adag vetélkedés is. Degas például többször is megvádolta idősebb festőtársát azzal, hogy az ő témáit másolja. Valójában inkább arról volt szó, hogy nyilvánvalóan hatottak egymásra. Vetélkedésüket minden valószínűség szerint az is tüzelte – legalábbis Degas részéről – hogy életük nagy részében Manet volt a népszerűbb. Amikor Degas igazán híressé kezdett válni, Manet már rég nem élt.
Egy nő miatt romlott meg Manet és Degas barátsága
Barátságuk azonban nem tartott örökké. Az idő előrehaladtával a két művész különbségei egyre jobban kiütköztek. Manet „hűséges” maradt a párizsi Szalonhoz (még ha sokszor azzal keltett is leginkább visszhangot, hogy felháborította a hagyományos festészet kedvelőit), amelytől az impresszionisták – és Degas is – mindinkább próbáltak elszakadni. Ráadásul
Manetnak volt egy furcsa szokása: ha nem tetszettek (neki vagy a közönségnek) a művei, szétvágta őket.
Nem véletlen, hogy a kor híres fényképésze, Nadar egyszer egyik képének összezúzása közben kapta lencsevégre. Így tett 1864-ben is, amikor a Szalonban kiállított festménye, az Epizód egy bikaviadalról szörnyű kritikát kapott – hazavitte és két részre hasította. Nem is csoda, egyik bírálója például így jellemezte a művet:
„egy fából faragott torreádor, amelyet megölt egy szarvas patkány”.
Egyesek szerint a kép perspektívájával valóban voltak problémák. Manet később egyébként mindkét részt átdolgozta, így született meg az egyik félből A bikaviadal, a másikból pedig a Halott torreádor.
Az utókor számára kellemetlen „hobbija” azonban nem csak saját alkotásaira korlátozódott. Amikor Degas portrét készített róla és feleségéről, állítólag annyira nem tetszett neki, ahogy festőtársa Suzanne-t ábrázolta, hogy egyszerűen lemetszette a kérdéses részt. Ezt meglátva Degas szörnyű haragra gerjedt. Fölkapta a képet és elviharzott. Otthon fogta azt a gyümölcsöket ábrázoló csendéletet, amelyet Manet-tól a portréért cserébe kapott, és pár szót firkantva egy cetlire visszaküldte.
„Monsieur, visszaadom a szilváit.”
Egy utolsó baráti szolgálat
Barátságuk ezt sosem heverte ki, legalábbis Manet haláláig nem. Amikor ugyanis az idősebb festő szifiliszben elhunyt, Degas rengeteg festményét felvásárolta: halála után több mint 80 Manet-képet találtak otthonában. Később még egy tettel bizonyította Degas, hogy nem maradt benne harag. Manet ugyanis 1868 körül négy változatban is lefestette I. Miksa mexikói császár kivégzését. Egyikkel sem volt teljesen elégedett, talán azért, mert tudta, hogy politikailag roppant kényes témáról van szó. Miksa ugyanis III. Napóleon támogatásával került trónra, így a francia császár komoly diplomáciai kudarcának számított, hogy a Benito Juárez vezette lázadók legyőzték és kivégezték.
A végső változatot nem is engedték kiállítani, mivel a sortüzet elsütő katonák egyenruhája szinte a megszólalásig hasonlít a francia uniformishoz.
Az egyik változatot végül Manet nem is fejezete be teljesen, hanem félretette felesége családjának házában. Amikor a festő halála után előkerült, kiderült, hogy valaki – feltehetőleg maga Manet – ezt is megcsonkította: lemetszette róla Miksát és egyik tábornokát. A festő családja folytatta a „munkát”, és további darabokra szabdalta – a részeket külön-külön eladták. Amikor erről Degas tudomást szerzett, roppant mód felháborodott. Fölkutatta a darabokat – összesen négyet sikerült megtalálnia; az egyik katona lába nem került elő, ahogy a valószínűleg Manet által lemetszett rész sem –, és aprólékos munkával, egy különleges vászonra ragasztva összeillesztette őket.
1917-ben az alkotást a londoni Nemzeti Galéria vásárolta meg: újra szétválasztották a darabokat, és külön-külön állították ki őket. Napjainkban az angol főváros múzeumában lehet megnézni a festményt, ismét összeillesztve, ám a két hiányzó rész minden jel szerint örökre elveszett.
Ma mindenki ismeri Van Gogh műveit, ám ez sógornője ténykedése nélkül nem biztos, hogy így lenne.
