Major Tamás a 20. század magyar színházi világának talán legellentmondásosabb alakja volt. Színész, rendező, nagy hatalmú kultúrpolitikus, a Nemzeti Színházban élet-halál ura, akinek a működését kettétört színészi pályák és személyes tragédiák övezték.
Major Tamás 1910 fagyos januárjának végén született Újpesten, Major-Maróthy Gyula állami tisztviselő és Papp Mária tanítónő gyermekeként. Születésének körülményeiről később azt mesélte, hogy koraszülöttként, 7 hónapra jött a világra – olyan gyenge volt, hogy újságpapírba csomagolták, és azonnal elvitték megkeresztelni. Hazatérve „valamilyen fazékszerű dologban” feltették a sparheltra melegedni, és a kezdetleges inkubátor működött: életben maradt.
Major édesanyja Horthy nagy rajongója lehetett: amikor Horthy ellátogatott Újpestre, ő „feleskette a tömeget a nemzeti és keresztény Magyarországra”. A pécsi bevonulásra verset írt Hozsanna néktek magyar katonák! címmel, és irredenta színdarabot is jegyzett. (No meg egy ízben be is perelték, mert amatőr színésznőként fiúszerepet játszott egy gyerekdarabban: „rövidnadrágban, huncut loknikkal jelenik meg a színpadon. Ezek a darabok megmételyezik a gyermekek lelkét” – írták a perről.)
Baloldali rokonszenv
Major az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban érettségizett, majd édesanyja akarata szerint a Színművészeti Akadémiára jelentkezett. Papp Mária jól ismerte a színházi életet, hiszen maga is ifjúsági előadásokat szervezett, és a baráti köréhez tartozott például a Nemzeti Színház igazgatója, Németh Antal, akinél rendszeresen kilincselt, hogy fiát szerepekhez juttassa. A Nemzeti Színháznál Major egyre közelebb került a baloldali értelmiséghez, a baloldali eszmékkel való rokonszenve 1934-es párizsi útja után mélyült el. Hazatérve bekapcsolódott az illegális mozgalomba, versmondó esteken, munkásoknak szervezett matinékon vett részt, megismerte a későbbi pártelit szinte minden tagját, de József Attilát és Radnóti Miklóst is. (Későbbi feleségét, Beck Juditot korábban Radnótihoz is gyöngéd szálak fűzték, erről itt írtunk bővebben.)
Színház a háború után
A nyilasmegszállás idején hamis papírokkal, Maróthy Gábor álnéven bujkált. Részt vett az ellenállásban: Péter Gábor, a későbbi ÁVH-vezér beosztottjaként röpcédulákat nyomtatott, segítette az üldözötteket, majd a még harcok dúlta Budán elkezdte szervezni a színházi életet:
(…) mi nagyon sokáig készültünk a felszabadulásra. A fölszabadulás olyan irgalmatlan lelkesedés közben ért bennünket, hogy végre most fogunk csinálni egy olyan színházat, amelyik nem csak egy bizonyos szűk körnek játszik
– emlékezett vissza élete végén, felidézve, ahogy színésztársaival az Andrássy úton állva invitálta színházba a pincékből lassan felszivárgó, a háborútól traumatizált lakosságot.
Major Tamás, a Nemzeti igazgatója
Major nem éppen mindennapi módon lett a Nemzeti igazgatója: egyszerűen besétált, és intézkedni kezdett. „A Bánk bánnal nyitottunk. Még akkor sem volt olyan, hogy Nemzeti Színház, hogy igazgató, nem igazgató, hát ez ment, így volt, és olyan ember nem akadt Magyarországon, aki ezt kétségbe vonta. Akkor egyszer szóltak nekem a pártban, hogy maga legyen az igazgató. Mikor följött Pestre Teleki Géza kultuszminiszter, akkor hívatott, és azt mondta: »Téged ki nevezett ki?« Mondom, senki. Dolgozni kellett, hát mentünk. Akkor azt mondja: »Igen?« És kész.”
Major 1945-től 1962-ig állt a Nemzeti Színház élén, leszámítva az 1956-os forradalom időszakát, ekkor eltávolíttatták az igazgatói székből. 1947-től tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, sőt országgyűlési képviselő is volt: 1949-től 1953-ig, majd 1958-tól 1971-ig. A színházi világ teljhatalmú uraként az emigrációból hazatérő Jávor Pált elutasította, a második világháború előtt igen népszerű Rózsahegyi Kálmánt elküldte, és a fiatal Csákányi László érdekében sem volt hajlandó szólni, hogy ne vigyék a színészt kényszermunkára. Gombaszögi Frida sem kellett az új Nemzetibe: „Gombaszögi Fridát rendkívül nagyra becsültük és szerettük, de rájöttek, hogy ő kapitalista és nagypolgári, központi rendelkezésre kellett elküldeni” – védekezett később Major. Ugyanakkor ő szerződtette Ferrari Violettát, Soós Imrét, Gábor Miklóst és Törőcsik Marit is. A rendező Várkonyi Zoltán így vallott róla:
Major a hátamba döfte a kést, de humánus volt, mert nem húzta ki a pengét.
Közben persze a hatalom sem fukarkodott az elismeréssel: 1948 után 1955-ben is megkapta a Kossuth-díjat.
Major hatalma kis híján megingott a Rajk-per idején. Mivel jó viszonyt ápolt a politikussal, attól tartott, hogy őt is letartóztatják, de másik cimborája, Révai József végül közbelépett, így megúszta egy öt hónapos pártiskolával. (Az ügy azért megviselte: idegösszeomlást kapott, és kórházba került.)
„Sötét gazember” vagy „elragadó pofa”?
1962-ben azonban leváltották: „Miért váltottak le? Nyilván azért, mert rosszul igazgattam. Miért igazgattam rosszul? Hát azért, mert többet kellett volna foglalkoznom emberekkel, konzekvensebbnek kellett volna lennem stb.” – fogalmazott egy interjúban. Érdeklődése ekkor a brechti színház felé fordult, színészként és rendezőként továbbra is a Nemzetiben maradt, emellett zsűritag volt a Ki mit tud?-ban, népszerű kabarészámok szereplője, filmszínész és az egypárti Országgyűlés tagja. 1982-ben Gobbi Hildával együtt alapító tagja volt a Katona József Színháznak, itt játszotta el megrendítő utolsó szerepét, Az imposztor Bogusławskiját, amit Spiró György részben róla mintázott. Ekkor már nagybeteg, alig lát, mégis talán élete legjobb alakítását nyújtja.
Major Tamás, a magyar színházi élet legellentmondásosabb alakja 1986 áprilisában halt meg, 76 éves korában. A legtalálóbb jellemzés talán Karinthy Ferenc tollából született róla: „Ismerem minden förtelmes bűnét, gyilkosságát. S mégis van benne valami megragadó, ez az elfojthatatlan életkedv, kiolthatatlan láng. (…) Mi a titka? Ennek a sötét gazembernek és elragadó pofának? A vörös lobogása? Akárhogy is, engem meghatott, megtisztelt.” (Borítókép: Fortepan / Szalay Zoltán)
Ha olvasnál még a korszak nagy színészeiről, ide kattints!
