Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Egy szörnyű tragédia árnyalta be a KIX című magyar film elkészítésének folyamatát. Az alkotói munkáról és a közben felmerülő morális kérdésekről a film producerével, Kiss Viki Rékával beszélgettünk.
Ritka, hogy egy magyar készítésű filmet megfinanszíroz az HBO, azonban a KIX esetében ez nem csak a népszerűség növelésének lehetőségét, hanem az alkotói folyamatok szabadságát is jelentette. A különleges, az emberi lélek velejéig hatoló történetet két vágással is elkészítették. Az alkotói folyamatról és a közben felmerülő morális kérdésekről a film producerével, Kiss Viki Rékával beszélgettünk.
A produceri szakma talán a legkevésbé ismert, ha a filmkészítésről beszélünk. Miként tudod elmagyarázni egy laikusnak, hogy mi is a te dolgod?
Szoktam találkozni ezzel a kérdéssel rendszeresen. Többféle értelmezése van, többféle producerség létezik, országonként, földrészenként is egész nagy a változatosság ebben. Amit én csinálok, igazából mindent átfog, igazi projektgazda vagyok, aki nemcsak a filmkészítés anyagi, de a kreatív részéért is felel, az egész folyamatot végigkíséri. Ez kezdődhet az ötlet kidolgozásától, projektté fejlesztésétől a finanszírozás megteremtéséig, és még tovább. Nyilván a KIX egy extrém hosszú eset, de minden film és a játékfilmek elkészítése is, ha ezt az egészet nézzük, több év.
A KIX-szel mikor kerültél kapcsolatba?
2011-ben készültek az első felvételek a KIX-hez, amikor Mikulán Dávid képzőművész és rendező még maga is félig gyerek volt. 20-21 éves lehetett akkoriban, akkor kezdte a tanulmányait a Képzőművészeti Egyetemen, és akkor találkozott ezekkel az utcagyerekekkel. Mi utcagyerekeknek hívjuk őket, de ez nem teljesen igaz, mert volt családjuk és otthonuk, de valódi életterük nem volt. Nem tudtak annyi figyelmet kapni, amennyire szükségük volt, amennyit érdemeltek volna, ami járna minden gyereknek. És ezért az utcán randalíroztak.
Hogy került velük kapcsolatba Dávid?
Őt igazából a videózás érdekelte nagyon, eleve kamerával járta az utcákat, nagyon sok éven keresztül fiatalkorában. A gyerekeket is érdekelte a gördeszka, a kamera, és ő a kezükbe adta. Közben lediplomázott a Képzőművészeti Egyetemen, és felhasználta a diplomamunkájához ezeket az anyagokat, amiket velük készített. Ezzel találkozott a másik rendező, Révész Bálint, aki mögött akkor már volt elkészült, sikeres film, a Nagyi projekt. Amikor meglátta az anyagot, beleszeretett. Végül arra jutottak Dáviddal, hogy csinálnak egy olyan filmet, ami mozivászonra készül. Ezen a ponton kerestek producert, először Muhi András Pires producertársamat kérték fel, de neki akkoriban nagyon sok munkája volt, itt jöttem én a képbe.
Aki látta a filmet, annak biztosan megfordul a fejében, ahogy nekem is: időközben felnőtté vált a főszereplő, ráadásul extrém nehéz helyzetben volt akkoriban. Bíztatok benne, hogy zökkenőmentes lesz a közös munkátok mindezek ellenére? Nem szeretném elspoilerezni az olvasóknak, de egy nagyon komoly tragédiába futott bele a történet, amit azért nem szívesen tesz ki az ablakba senki.
Örülök, hogy rögtön erre is rákérdeztél, és van lehetőségem elmondani a saját álláspontomat producerként és emberként is. Anya is vagyok, tehát abszolút megkérdőjelezhető lenne, ha nem merülnének fel ezek a kérdések bennem is.
És mire jutottatok?
Amikor te valaminek tanúja vagy, akkor az is lehet bűn, ha behunyod a szemed, elfordítod a tekinteted, és nem csinálsz semmit. Számomra az volt a fontos kérdés, hogy az ilyen történeteket érdemesebb-e elmesélni, vagy inkább hallgatni róluk. És nem egyértelmű a válasz, nem fekete-fehér. De én, aki érzelmileg távolabb voltam a gyerekektől, hiszen nem én töltöttem velük éveket együtt, nem az én kamerámat kérték el, nem én adtam kölcsön nekik a gördeszkámat, távolabbról tudtam szemlélni az egészet.
Könnyebb volt állást foglalnod emiatt?
Talán elsőként jutottam el oda, miután a sokkból felocsúdtunk, hogy úristen, mi történt, hogy a Sanyi és az Ati tulajdonképpen egy olyan dolgot okoztak, amibe egy ember belehalt, nem beszélve az óriási anyagi kárról, de nyilván egy haláleset… Az a legsúlyosabb. És az ő életük is derékba tört, meg azoké a gyerekeké, akiknek az apukája halt meg. De az első sokk után elkezdtem nagyon erősen azt érezni, hogy ha most mi itt eltűnünk, úgy csinálunk, mintha itt sem lettünk volna, semmi közünk ehhez az egészhez, úgy nem lehet ennek vége. Mosni a kezeinket, az milyen lenne?
Meghoztunk egy döntést, hogy mi ezt el akarjuk mondani, mert eleve arra esküdtünk fel, hogy ennek a különleges gyereknek a történetét megmutassuk, vele karöltve.
Az alkotótársaid nem pusztán filmesként viszonyultak Sanyihoz és a családjához, igaz?
A fiúk az évek során sokszor tanúbizonyságot tettek az emberségükről, rengeteget voltak úgy a család és Sanyi mellett is, hogy nem forgott a kamera, a filmtől függetlenül, segítő céllal. Az, hogy ebből mennyi jön át a filmben, mennyi nem, az egy másik kérdés, de a pozitív visszajelzések alapján ez azért érezhető. A legtöbb emberhez sikerült eljuttatnunk azt az értelmezést, amit mi szerettünk volna, de valahogy azért mindig van egy nagyobb cél is az ilyen típusú dokumentumfilmek mögött.
Megbántátok valaha, hogy kitartottatok a történet következményeinek bemutatása mellett? Sikerült átadni azt az üzenetet, amit szerettetek volna?
Szerintem jó döntés volt, hogy kitartottunk amellett, hogy elmondjuk ezt a történetet, hogy hűek leszünk Sanyi igazi történetéhez. Reményeink szerint még nagyobb hatása tud lenni, mint azt korábban hittük. Semmi más szándékunk nincsen, csak hogy azt a fajta narratívát, miszerint a randalírozó gyerekek rosszak, és dugjunk be mindenkit a fiatalkorúak börtönébe, árnyaljuk. Sokkal bonyolultabb képletről van szó, sokkal több résztvevőnek a felelősségét kéne megkérdőjelezni, és ez a film igazából erre vállalkozott, hogy ezeket a kérdéseket megpróbálja feltenni, beszélgetésre invitálni ezekről a dolgokról.
A csellengő, láthatatlanul elhanyagolt gyerekek kevesebb hangsúlyt kapnak, ha családban élnek...
Hogyha sérülékeny, kiszolgáltatott helyzetben lévő családokról és gyerekekről beszélünk, akkor nem feltétlenül a IX. kerületi fehér gyerekekre gondol az ember. De közben meg ez óriási probléma. A városi szegénység, az állami gondviselés hiányosságai egyre inkább megmutatkoznak. És valahonnan innen indult Dávid eredeti koncepciója is. Az volt az alapgondolata, hogy
a város azért lett kitalálva igazából, hogy a benne élő emberek kapjanak valami pluszt a várostól. Hogy a városi tereknek, a szolgáltatásoknak úgy kellene működniük, hogy szolgálják az ott élő embereket, és közösséget formáljanak.
És ezzel szemben akarta ő megmutatni, hogy közben egy ilyen amúgy fantasztikus városban, mint Budapest, ez megy még a 2010-es években, is. Hogy a gyerekeknek nincsen tere, nem tudnak mit kezdeni magukkal, márpedig ezek kreatív ötletekkel tele lévő gyerekek. És ha a kreativitás mellé nem társul olyan morális iránymutatás, amit a felnőttektől, a városi közösség többi tagjától kellene, hogy megkapjanak, akkor abból rombolás lesz.
Visszatérve kicsit a film körüli munkákra, nem csak az a különleges a KIX-ben, hogy egy magyar filmet az HBO MAX-on is láthatunk, hanem az, hogy egészen más filmet láthatunk a kontinens különböző pontjain, mert kétféleképpen vágtátok meg. Mi volt ennek az oka?
Ez még szakmán belül is bonyolult eset, de azért nem olyan ritka. A film egyik legnagyobb támogatója az Arte France, az egyik legnagyobb európai kulturális tévé. Sok más okból kifolyólag is mi úgy döntöttünk, hogy egy francia vágónővel szeretnénk megvágni ezt a filmet, de közbejöttek a finanszírozó elvárásai. Nem a művészi részébe akartak beleszólni, de nyilván a saját nézőközönségüket akarják kiszolgálni. És bármennyire szabad gondolkodók hírében állnak az ottani döntéshozók, ők egy tévé, tehát elvártak egy konvencionálisabb, tévésebb történetmesélést, mint amit mi szerettünk volna.
Nem voltatok ezzel elégedettek?
Megszületett egy verzió, amit jóváhagytunk mi is. Ekkor már a kapacitásaink, forrásaink, energiánk, időnk, mindenünk végén voltunk, és született egy konszenzusos verzió, amire mi is rábólintottunk. De utána beszállt a finanszírozásba az HBO Europe (ma már MAX), ami további forrásokat jelentett számunkra. Emiatt döntöttünk úgy, hogy bár már így is extrém hosszúra sikerült a vágási folyamat, a pluszforrásainkat arra fordítjuk, hogy tovább csiszoljuk a filmet.
Úgy éreztük, hogy ez még nem elég jó, és Sanyinak is tartozunk azzal, hogy az abszolút maximumot hozzuk ki az egészből. A mi verziónk egyébként rövidebb lett, de sokkal jobban működik.
Ezt az igazolja leginkább, hogy azzal a verzióval nem jutottunk ki a fesztiválokra. A fesztiválokon, a magyar mozikban és a Maxon is az a verzió látható, amiről mi azt gondoljuk, hogy teljes mellszélességgel vállaljuk. A francia verzióra is rábólintottunk, de nem tartjuk annyira működőképesnek.
De az is hozzátok tartozik, nem engedtétek el. Mi volt az oka, hogy nem felelt meg nektek?
Csak egy példát mondok, amiből szerintem érthető lesz, hogy miért egészen más: ott például a jelenben kezdődik a film. Azt látod, hogy Sanyi megy a bíróságra, érted, hogy valami történt, és valami rossz ügyben érintett, onnan ugrasz vissza a kezdetekhez, és ismerd meg a történetet kisgyermekkorától kezdve. Ez a mi ízlésünk szerint szájbarágósabbá tette az egészet. A magyar vágónk, Szalai Károly korábban olyan filmeket vágott, mint például a Testről és lélekről. Óriási tehetség, és ő nem csak az elejét változtatta meg, hanem sűrűbbre húzta a ritmikáját, és ezáltal az érzelmi amplitúdókat is.
Amikor először hallottam tőled, hogy nyugatra egészen más dramaturgia alapján készült a film, először azt hittem, hogy egyszerűen nincs igény a magyarok számára befogadható filmkészítésre. De a nézettségből azért közben kiderült, hogy ez nem igazán így van, és valójában más országokban is nemhogy befogadható, de tömegek által nézett film lett a KIX.
Pár hónappal ezelőtt számoltam át utoljára, akkor már megvolt a 20 nemzetközi fesztiváldíjunk. Ezek között között van amerikai, ázsiai, európai is, a legkülönbözőbb országokban ismerték el a filmet. Rengeteg screenshotot szoktam kapni ismerősöktől, akik mondjuk Skandináviában élnek, hogy a MAX ott is kiajánlja a filmet valamelyik TOP-csíkján, például az egyik ismerős küldte Dániából, hogy a Best of Europe kategóriába is bekerült Oscar-jelölt, dán filmek mellett. Nyilván teljesen máshol van a szívünkben a magyar közönség, nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben és a Vajdaságban is nagy érdeklődéssel várták és fogadták a filmet. Szóval van egy csomó határon túli magyar közösségnek szóló vetítésük is. Ezekre általában meg is hívják az alkotókat, és amennyire csak tudunk, gyakorlatilag majdnem az összesre valamelyikünk el tud menni, válaszolni a nézők kérdéseire.
Ha arról a fotósról is szívesen olvasnál, aki a legnagyobb magyar színészek legendás pillanatait örökítette meg, ezt a cikkünket ajánljuk.
