Kazinczy Ferenc az 1831-es kolerajárvány alatt is levelezett barátaival, akiknek nemcsak családja egészségi állapotáról számolt be, hanem arról is, tudatlanságukban és félelmükben milyen kegyetlenül bántak el a zempléni parasztok a hatóság embereivel.
1831-ben a 71 éves Kazinczy Ferenc pályája csúcsára ért. Viszontagságos, fogságban töltött évei után a magyar irodalom vezéregyéniségeként és a nyelvújítás központi alakjaként kiterjedt levelezést folytatott a korszak minden jelentős írójával. Magánélete is békés mederben folydogált: telket vásárolt a Zemplén megyei Bányácskán – amit aztán Széphalomnak nevezett el –, és 1804-ben feleségül vette a nála húsz évvel fiatalabb Török Sophie-t, akitől összesen nyolc gyermeke született. Ebbe a viszonylagos idillbe robbant be 1831-ben a kolera.
1831 nyarán Kazinczy Budapesten járt. Az Akadémia működését készítette elő, de találkozott írótársaival és Széchenyi Istvánnal is. Ezt követően Szemere Pálnál és feleségénél vendégeskedett Pécelen, ahonnét június 27-én indult haza. Háromnapi utazás után érkezett vissza Zemplénbe, úgyszólván az utolsó pillanatban: ha csak 24 órát késlekedik, már nem engedték volna be a településre.
Kazinczy Ferenc karanténban
Időközben ugyanis Zemplén vármegyét elérte az 1831-es kolerajárvány első európai hulláma: az indiai szubkontinensről kiinduló betegséget a lengyel szabadságharcot leverő orosz csapatok és kereskedők (sószállítók) hurcolták be Galíciába, s a korabeli szegényes higiénia, a fertőzött ivóvíz és a csatornázás hiánya miatt szinte megállíthatatlanul terjedt. Zemplén megye különösen veszélyeztetettnek számított, hiszen a szegénység, az éhínség az országos átlagot itt meghaladta. A hatóságok tízlépésenként katonákat állítottak, hogy ezzel a kordonnal akadályozzák meg a betegség terjedését. Kazinczy, hogy nehogy azt higgyék, ő hurcolta be a betegséget, otthon maradt: „Én miolta hazaérkezém Pestről, mely jún. 30d. történt, ki nem léptem udvarom kerítésén, s tűröm az élet terheit, csakhogy okot ne adjak annak gyanítására, hogy a bajt oda, ahol az nem volt, én hoztam be.”
Kazinczy első ízben 1831. július 10-én említette a kolerát Guzmics Izidornak (író, bencés szerzetes) címzett levelében, kitérve arra, hogy sókereskedő románok hurcolták be a bajt, akik Máramarosról Tokajba érkeztek. A hatóságok, észlelve a járvány kezdetét, karanténba akarták őket helyezni, de ez nem sikerült: „A helységek azonnal bezárattak, s a szálasokat [sószállító tutajosokat] el akarák fogatni, de azok elrémülvén megszöktek, s így a nyavalyát Beregben, Szabolcsban, Szatmárban elterjesztették.” Kazinczy ekkor még reménykedett abban, hogy Széphalmot nem éri el a járvány: „Én helyben maradok, nyugalmasan várván amit rám és az enyéimre a Gondviselés rendel.”
„El van rekesztve minden közösűlés”
1831. július 16-án így írt: „Zemplény el van zárva, én pedig a Zemplény széléhez csak 600 lépésnyire, s anyahelyétől, Ujhelytől csak egy órányira, de Abaujban lakom, s így Zemplény közt és köztem el van rekesztve minden közösűlés”. Beszámolt arról is, hogy az iskolákat bezárták, a „pataki s ujhelyi veres öves plebánusok Abauj vármegyei ferdőkbe vonták el magokat”, míg mások a hegyoldalban lévő szőlőben remélték, hogy átvészelik a járványt, miközben „a rémülés közönséges vala.” Leveléből kiderül, hogy mindig akad valaki, aki arra hivatkozva, hogy egészséges, megkísérli a bejutást az elzárt településekre; s az is, hogy az orvosok közt sincs egyetértés a megnövekedett halálozások miatt: egyesek inkább a szegénységre és alultápláltságra gyanakodnak, semmint a veszedelmes ragályra. Kazinczy talán maga is reménykedett abban, hogy ez a valóság: „Igazlani látszik vélekedéseket az, hogy amiolta a gabona érni kezde, s a szegénység arathatott, fogy a holtak száma, és osztán az, hogy uraságok s mesteremberek és tehetősb zsidó nem holt, de haltak a pór rend emberei.”
„Az öldöklő angyal”
A szigorú kordonok és az időjárás miatt a parasztok nemcsak az aratáshoz nem tudtak hozzáfogni, de a gyümölcsöket sem takaríthatták be.
Az éhínség drámai méreteket öltött: az emberek „gombával éltek, fűrészporral elegyített korpával és apróravagdalt sással” táplálkoztak, s a kolera később a legyengült, éhező lakosság körében pusztított a legjobban.
Kazinczy ekkor még inkább az éhínség, a só hiánya, a közelgő aratás és a megyében tapasztalt földrengések miatt aggódott: „Sónk sincs elég. Az aratást késlelteti a sok eső és a szokatlanul hideg idő. Éhséget és éhen haldoklókat lát az ember mindenfelé.” Jó barátja, Kölcsey Ferenc egészsége is aggasztotta, aki Szatmárcsekén szintén meg tapasztalta a karantént, s leveléből az is kiderül, hogy mitől vált fertőzötté az ivóvíz: „Június utolsó felében a sós szálakon [tutajokon] lévő oroszok közt kiütött a veszedelmes vendég; ezek félvén, hogy letartóztatni fognak, halottjaikat a Tiszába hányták”. Kölcsey ugyanakkor arról számolt be, hogy „miolta az orvosok jelen vagynak, s a betegeket jókor gond alá vehetik, a nyavalya nagyot szelídűlt. A gyógyulás 24 vagy kétszerannyi idő alatt elkövetkezik”. Kazinczy is abban reménykedett, hogy a betegség már kitombolta magát:
„a nagy szükség elmúlván, úgy hihetni, hogy az öldöklő angyal eltávozik tőlünk”.
Koleralázadások Zemplénben
A hatóságok, hogy fékezzék a bajt, fertőtlenítési célzattal bizmutport szórtak a kutakba. A kellő felvilágosítás és a bizalom hiánya miatt azonban a jobbágyok úgy vélték: éppen ezáltal mérgezik meg őket. Zemplénben zendülések törtek ki:
a jobbágyok botokkal, vasvillákkal felfegyverkezve kastélyokba és udvarházakba törtek be, megverték az elöljárókat és a hatóság embereit: a szolgabírót, az orvost, a gyógyszerészt.
Kazinczy durvább esetekről is beszámol leveleiben: megesett, hogy egy főszolgabírót elevenen vetettek a kolerában elhunytak tetemeinek kiásott gödörbe, egy jegyzőt több mint két napig egy fához kötöztek, és étlen-szomjan ott tartották.
„Feleségem látogatja a betegeket”
A zempléni parasztok a kórházak („ispotályok”) iránt sem viseltettek túlzott bizalommal; inkább megszöktek, amíg jártányi erejük volt, ezzel ismét elősegítve a betegség terjedését, amely immár az író családjában is megjelent. Amikor Bálint fia hányni kezdett, az író abban reménykedett, hogy csupán gyomorbaj, de augusztus 8-án már nem tagadhatta, hogy a kolera megérkezett a közvetlen közelébe. Guzmics Izidornak augusztus 8-án így írt:
„Élek, édes barátom, én és az enyéimek, de harmadnap ólta a mirigy Széphalmon is pusztít.
Az őr, mely a mirigyes Újhelyből senkit be nem ereszte eddig, most már innen el van véve és hátrább van állítva... Feleségem pedig látogatja a betegeket, gyógyítja, gyámolítja, táplálja. Azt teszi, amit egy angyal. De az angyal nem gondolkodik arról, hogy mit fog maga is enni, s gyermekei nincsenek, mint nekem. Ha elkap a halál, gyermekeim földönfutó koldusok lesznek…” Másik fia, Lajos is megbetegedett: „Lajos elkapta a’ cholerát, hányt és ment a’ hasa, s’ görcsöt kapott a lábában. De Sophie a’ dörzsölésekkel és egyéb szerekkel segített.” Lajos végül kigyógyult, Török Sophie pedig jócskán kivette a részét a betegápolásból: „Még eddig nincs bajunk, ha csak Sophie nem csinál, ki doktora lévén régolta a vidéknek, nem vonhatja el magát a betegektől, s őket látogatja, gyógyítja, éteti. De annak is van haszna” – vélekedett Szemere Pálnak írt levelében.
Az utolsó levél
Ekkor már igen súlyos állapotok uralkodtak Széphalmon: „Rakásra halnak embereink, mint a’ légy ősszel” – kesergett Kazinczy egyik levelében. Tervezgette budapesti és péceli utazását, de sejtette, hogy a vészterhes időkben nem lesz könnyű megvalósítani ezeket. Utolsó levelét augusztus 20-án kezdte el írni Mocsáry Antalnak: „Én még élek, és házam népe; de az Úr keze rajtam is érezteti súllyát” – vallotta be, de nem sejtette, mennyire. A levél alján leánya, Eugénia kézírása tudatja, hogy másnap, augusztus 21-én Kazinczy is elkapta a kolerát, amelybe két nap múlva, 1831. augusztus 23-án belehalt. Felesége és gyermekei mindannyian túlélték a járványt.
Ha szívesen olvasnál arról, miért a cikkben említett Szemere Pál volt a legnépszerűbb férfi a reformkorban, ezt a cikket ajánljuk.
