A mi kultúránkban a halottak napja nem éppen egy vidám visszaemlékezős ünnep, van azonban olyan ország, ahol a halállal való foglalkozás éppen az életet ünnepli, a halottakat vidám zenével és életigenléssel idézik meg.
Édesanyám azt meséli az ötvenes évek elejéről, hogy halottak napján a család együtt zarándokolt ki a temetőbe, a ropogós hóban, nagykabátban, és a gyermekek számára a szentimentális programban az együttléten kívüli enyhülést az adta, amikor a sült gesztenye-árusnál szüleiktől kaptak egy-egy adag papírtölcsérbe csavart forró szelídgesztenyét, s a sötét és csöndes temetőben a mécsesek fényétől vezetve végigjárták szeretteik sírjait.
Halottak napja nálunk
Valóban, mifelénk, mielőtt beszivárgott a halloweenkultusz, nem kapcsoltuk a pókokat és boszorkányokat a halottak napjához, nem volt színe a narancs, esetleg a fekete magában. Nem faragtak őseink ijesztő tökfejeket, és nem járták gyerekek a padlásokat csoki után kutatva, szellemekkel riogatva. Mifelénk az ünnep a befelé forduló, csendes és fájdalmas visszaemlékezés volt elhunyt szeretteinkre. Legyen ez jó, vagy rossz, ezt jelentette. Mint ahogy lehet az is jó, hogy ma már jelent egy csomó minden mást is, egyszerűen csak nemrégen még nagyon más volt.
Keveredő hagyományok
Van egy közép-amerikai ország azonban, ahol ugyancsak az emlékezet ünnepe ez, ahol a felejtés felett győzedelmeskednek az emlékek, csakhogy Mexikóban a családok összegyűlnek erre a sok filozófiai, kulturális, vallási és materiális töltettel átitatott ünnepre, hogy együtt üdvözölhessék visszatérő halott szeretteiket. Mindezt olyan különleges és látványos formában, megőrizve az ősi kultúra elemeit és konstruktívan beépítve azokba a gyarmatosítók vízióit, hogy az UNESCO 2008-ban a világ kulturális örökségeinek tagjává fogadta a Día de los Difuntos jellegzetes momentumait.
Örökség a múltból
A Kolumbusz előtti időkben a halál kultusza a kultúra egyik legalapvetőbb eleme volt. Amikor egy szeretett személy elhalálozott, becsomagolták a testet, és családja elkísérte utolsó útján. Abban a hitben, hogy a halott olykor megéhezhet, mellé helyeztek egykori kedvenc fogásaiból is. A bennszülöttlátásmód szerint a halottak napja az elhunytak lelkének átmeneti visszatérését jelentette, akik vissza-visszatérnek az élők világába, hogy rokonaikkal együtt falatozzanak a tiszteletükre felállított házi oltárra helyezett falatokból. Mára a hagyományban a bennszülött népek halottaik iránti efféle tiszteletét ötvözték Mexikóban a spanyol gyarmatosítók katolikus rítusaival, ahol a halál nem a hiányt,
hanem éppen az élet jelenlétét hangsúlyozza, az élet szimbólumává válhat.
Ez leginkább egy családi oltárt felállításán keresztül juthat érvényre, ahol áldozatot ajánlanak fel a szerető rokonok különböző virágok és dekorációs tárgyak összekészítésével, az elhunyt kedvenc falatkáikkal, s mindezt a spanyolok érkezése előtti tradíciókból táplálkozva tömjénnel teszik még teljesebbé.
A házi oltároknál talán még fontosabb napjainkban is a sírok feldíszítése erre a napra, és színes virágszirmokkal való teleszórása, mellyel egykoron az utat mutatták a hazatérő lelkeknek, hogy azok el ne tévedjenek a visszavezető úton.
Az életigenlő színkavalkádot képező virágsziromtenger mellett az estét millió gyertya remegő fénye ragyogja be, melyek ugyanazt a célt voltak hivatva szolgálni, vagyis mutatni az utat a hazatérő lelkeknek.
Az őshonos szertartások időpontja az ország fő élelmiszernövényének, a kukorica mezőgazdasági ciklusának végéhez igazodott anno. Az idők során, alkalmazkodva a katolikus naptárhoz, ez áttevődött és beleolvadt a november elsejei mindenszentek ünneplésével. Mivel ez az ünnep a gyermekekre helyezi a hangsúlyt, az ünnep folytatódik november 2-án is, akkor a felnőttlelkekre koncentrálva.
Az ország méreténél és a sokfajta kulturális keveredésnél fogva az ünnepet Mexikó-szerte emellett még számos egyéb eltérő hagyománnyal fűszerezik, de az biztos, hogy mindenhol felejthetetlen élmény az odalátogató élő turisták számára is.
