Az egyik leghíresebb komédia forgatása sokszor egyáltalán nem zajlott olyan viccesen, mint azt a végeredményből gondolhatnánk. Ráadásul, az Oscar-díjas rendező Van, aki forrón szereti című filmjét sokan bukásnak is jósolták. Hatalmasat tévedtek.
A film már a legelején leteszi a névjegyét. Nemcsak akkor, amikor az 1920-as évek végének Chicagójában, az alkoholtilalom kellős közepén, a rendőrök össztűzét megúszó halottaskocsi koporsójából minden irányba spriccel a pia, hanem amikor a halottasháznak álcázott titkos lokálba razziát tartani érkező rendőrfőnök kér egy whiskey-t magának is, mielőtt lefüleli a szégyenteljes bandát. A hosszú combú táncoslányok, zenészek és gengszterek brancsától zsibongó luxuslebujban meglepetésére a pincér azt feleli. „Mi csak kávét szolgálunk fel.” Majd hozzáteszi: „Ír kávét, Puerto Rico kávét, Napóleon kávét.”
A film, amelyet az egyik legjobb vígjátéknak tartanak
Ezután már beáll a humor- és iróniaszint, amire a néző a film végéig bízvást számíthat. Nem lepődünk meg már, amikor a maffiózók haragja és adósságaik elől menekülni kényszerülő muzsikus duó, Joe (Tony Curtis) és Jerry (Jack Lemmon) végső kétségbeesésükben elfogadni terveznek egy kivételesen csábító alkalmi munkalehetőséget Miamiban. Egyetlen bökkenő, hogy egy női zenekarba keresnek új tagokat. Joe, a betojibb, még így is menne. "Mi baja, iszik?" – kérdezi a meglepett menedzser, mikor a férfi zenész csábítónak ítéli a melót. "Még csak nem is eszik! Ez ment az agyára" – feleli a nagyobb szájú, szívtipró hóhányó, a szexofonista, akarom mondani, szaxofonista Jerry.
De a sziporkázó rejtett és explicit humor, a kifinomult poénok és sorok közé rejtett gegek egészen az utolsó pillanatig kitartanak a magyar származású rendező, Billy Wilder opuszában.
Túl jól sikerül ugyanis a zenész srácok álruhája, és egy mániákusan házasodó milliomospalánta beleszeret Daphney-be, azaz Joe-ba (Jack Lemmon). Egy áttangózott mámoros éjszaka után a zenészt elkábítja a vagyon és egy gondtalan élet reménye, így elfogadni látszik a lánykérését. Még a társának, Jerrynek sincs szíve kerek perec összetörni barátja szívét és eltántorítani őt a képtelen tervtől, így csak finoman célozgat: „Joe, Te nem mehetsz hozzá feleségül...”, mire érkezik a józan és lényeglátó válasz: „Nem vagyok ostoba, tudom, hogy van probléma! Az anyja! De nem aggódom, mert nem vagyok dohányos.”
Miközben a belénk ivódott poénokon nevetünk, fel sem merül bennünk annak az eshetősége, hogy a filmforgatás a napfényes Miamiban, Hollywood fényes csillagai között lehetett más is, mint leányálom vagy fergeteges buli.
A nagy visszatérés volt Marilyn Monroe-nak ez a film
Míg a magyar származású Tony Curtis éa Jack Lemmon a források szerint gondolkodás nélkül elfogadták a film szerepére való felkérést, addig Monroe-ban éppen nem buzgott ennyire a munkavágy. Az 1959-es film előtt az akkor már szexbálványként istenített Monroe éppen egy hosszabb kényszerpihenőt tartott, melyre magánéleti tragédiája kényszerítette. Arthur Millerrel kötött házassága végre meghozni látszott neki azokat a szerepeket, amelyekre talán a legjobban vágyott: a szeretett feleség és a szerető anya életbeli szerepét. 1957-ben azonban elvesztette magzatát, így álmaitól távolabb került, mint valaha, a trauma feldolgozásában pedig az örök rivaldafény sem segítette. Pedig nem csoda, hogy a már ikonná vált szépség állandóan a figyelem középpontjában állt, hiszen az 1950-es évtizedben kisebb és nagyobb szerepeit együttvéve 20-nál is több filmet forgatott, és író férjével valóságos celebpárt alkotott. A tragédia után aztán 2 évre visszavonult a kamerák elől, és gyakran csak az alkohol és gyógyszerei társaságát kereste. A Van, aki forrón szereti a nagy visszatérés volt számára, melyre atyai barátja, Billy Wilder rendező beszélte rá.
A film szintén magyar származású rendezője
Billy Wilder osztrák-magyar családba született, előbb Bécsben, majd Berlinben élt és tanult. Ugyan jogot hallgatott, de sportújságíróként kezdett dolgozni. Az újságírás után már a forgatókönyvírásba is belekóstolt, Franciaországban pedig már rendezett is, mielőtt Hollywoodba érezett.
A többszörös Golden Globe- és Oscar-díjas filmrendező, forgatókönyvíró és producer baráti viszonyt ápolt a film főszereplőivel, és Marilyn Monroe-t is atyai jóbarátként támogatta.
Marilyn Monroe állapota nem volt éppen vígjátékba illő
Wilder elviselte, hogy Marilyn gyakran órákat késett a forgatásról, vagy egy-egy napon meg sem jelent. Volt jelenet, amelyet 20 alkalommal kellett megismételni, és gyakran felejtette el a szövegét is. A rendező türelemmel és megértéssel viseltetett iránta még akkor is, ha a sztár gyakran nem volt abban az állapotban, hogy a megfelelő szintet hozza. Bár nem feltétlenül emiatt, de a filmnek nem jósoltak nagy jövőt, sok szakmabeli vizionálta a komédia bukását. Tévedtek. Már bemutatása évében, 1959-ben kasszasiker lett, Curtis és Lemmon mellett pedig a közönség a három évvel később tragikusan elhunyt Monroe-t is ünnepelte kivételes alakításáért.
Ha Monroeé mellett más ünnepelt sztárok, irigyelt női ikonok nehéz élete is érdekel, ezt a korábbi cikkünket isajánljuk figyelmedbe.
