Ahol véget értek Kondor Vilmos nagy sikerű Budapest noir-könyvfolyamnak kötetei, valahol ott veszi fel a történelem fonalát Hipp Katalin regénye, az Acélpillangó.
A jogász végzettségű szerző első regényében épp egy jogásznővel a főszerepben lép be kopogós sarkokon a forradalom utáni Budapestre – Snéringer Janka módszerei, és persze természete is nagyban eltérnek attól, amit Gordon Zsigmondnál megszoktunk. Hipp könyve azonban nagyszerű alkalmat kínál arra, hogy kicsit betekinthessünk abba, hogyan boldogulhat az ötvenes években egy nő, ha többre vágyott annál, hogy könyvtáros és feleség legyen belőle.
A Snéringer család rendszeridegen, így hiába végzett jogi egyetemet lányuk, Janka, nem tud végzettségének megfelelő állást találni.
Még így is örülhet, hogy nem olyan sorsra jutott, mint szerelme, Marci, aki budapesti egyetemista éveiben az 56-os eseményekbe sodródott, az abban való szerepvállalásának egyenes következményeként pedig kitették az egyetemről.
Marad neki a vidéki téesz, illetve a szülőfalujába visszaérkező, diplomás Janka, akinek azért jut állás – könyvtárosi.
Feljebb is juthatna persze, ha Kovász elvtárs, a tanácselnök kénye-kedve szerint viselkedne – abban az értelemben is, hogy vágyainak ne csak plátói tárgya legyen. Janka számára ez ugyanakkor nem opció, és nem csak udvarlója miatt. A lány az egyenes utat keresi, és amikor valami megdöbbentő dologra bukkan, és lehetőséghez is jut annak érdekében, hogy leleplezze felettesét, megteszi a lépéseket. Az akció azonban gellert kap, végül még ő kerül pellengérre – s nem marad más választása a falu pletykája elől menekülve, mint hogy Budapesten folytassa.
Az Acélpillangó történelem és fikció egyszerre
Hipp Katalin ügyesen szövi egybe a valós történelmi eseményeket – Janka még Darvas Iván elhíresült tárgyalásán is részt vesz, így hallhatja, miként érti félre az en face francia kifejezést a bíró – és elképzelt hősnőjének sztoriját. Snéringer ugyanis szembesül mindazzal, amit a kor ember megélt – hogy nehéz volt megállapítani, ki az állam bérence, vagy éppen zsaroltja, hogy milyen keserű érzések rohanják meg a forradalmat megúszó átlagembert a bíróság nevének említésére.
Nem utolsósorban pedig azt is, hogy mennyire nehéz egy fiatal, okos és tisztességes nőnek érvényesülnie
egy olyan világban, amely még egyáltalán nem szokott hozzá ahhoz, hogy a nők is kikövetelik maguknak azt, hogy maguk irányíthassák sorsukat, urambocsá’, karriert építsenek.
Nem csak a társadalom felől érkező, általános elvárás az, amit a szerző elénk fest, hanem az is, ahogyan egészen körmönfont módon, a mindennapokban is érezhette egy, a korábbi lehetőségekkel már nem megelégedő nő azt, hogy minden visszahúzza. A szülő, aki a legjobbat akarva reméli azt, hogy mégiscsak megállapodik, nem megy el abba a távoli és biztosan veszélyes fővárosba, ahol nemrég az utcákon még csaták zajlottak. A szerelme, aki persze támogatja, de igazából annak örülne, ha inkább magától értetődő módon gyorsan feleségül menne hozzá és a gyereknevelésben, nem pedig egy ügyészségen teljesedne ki. Eközben a körülmények arra is alkalmat teremtenek, hogy ő maga is elveszítse, majd újra megtalálja hitét abban, hogy útja az lesz, amelyen éppen botorkál.
Krimi is a javából
Mindehhez izgalmas krimiszál is csatlakozik az Acélpillangóban – Snéringer Janka története akkor válik a legizgalmasabbá, amikor Budapesten ismét találkozik azzal a férfival, akit a Kovász-ügy idején megismert, s ketten együtt egy bűntettel kapcsolatos nyomozásba keverednek.
A titokzatos városligeti támadó egyik nőt kapja el a másik után, s bár életüket nem veszi el, mindegyikük sérülése súlyos.
Van még egy szál, amely összeköti az áldozatokat: valami pirosat viseltek a támadás idején. Janka bátran vállalja, hogy segít, de ezzel nem tudja, milyen veszélybe keveri magát.
Az eseményekhez a díszlet a 70 évvel ezelőtti Budapest: a Normafához síelni indulnak főszereplők, a Városligetbe korcsolyáznak, de az 56-os golyók sebezte falak között sétálnak. Az olvasó szinte reméli, hogy Janka kalandjai ezzel az egy kötettel nem érnek véget, hiszen szívesen sétálna társaságában tovább is ezen az egykor volt Budapesten.
Az író édesapja ihlette a történetet
Az Acélpillangó szerzője, Hipp Katalin civilben jogász. Beszélgetésünkben amellett, hogy az írás milyen helyet foglal el életében, kíváncsiak voltunk arra, miért éppen az ötvenes évekbe helyezte bemutatkozó regényének cselekményét.
A jogászi karrier és az irodalmi ambíció hogyan fér meg egymás mellett az életében?
Az irodalom mindig érdekelt, a gimnáziumban csodálatos magyar tanárom volt, és szerettem olvasni. A történetek pedig – mondhatni - , kikívánkoztak belőlem. Korábban született novelláim irodalmi lapokban, illetve egy pályázat útján még buszmegállókban is megjelentek. Aztán jött az Acélpillangó, melyet a családi legendárium köré építettem fel. A családunk életéből származó történetek mellé természetesen sok kutató munkát is tenni kellett: a korhű ábrázolás érdekében levéltári kutatásokat is végeztem.
Miért éppen az ötvenes években játszódó történetet írt?
Ez a magyar történelem egyik legsötétebb korszaka , amellyel egy novellámban már foglalkoztam: azt egy olyan pályázatra írtam, amelynek témája a hivatás volt. A történetben egy olyan helyzetet próbáltam megragadni, amelyben az ember meginog a választott karrierje során, és felteszi magának a kérdést: jó úton jár-e.
Utóbbi novella egy rendkívül sötét történet: egy büntetőjogász napja felvillanó részletekben.
Az ötvenes évek számomra a szüleim fiatalkorát jelenti, azt a korszakot, amikor nagyon nehéz körülmények között kezdték a szárnyaikat bontogatni. Úgy gondolom, ahhoz, hogy megérthessük felmenőinket, meg kell érteni a kort is, amiben élnek – hogy aztán majd minket is megérthessenek az utódaink.
A levéltári kutatások adta száraz tényanyag mellett a könyvet a családi történetek színezték ki?
Édesapámnak ajánlottam a könyvet: ő már nem él, de az élete adta az ihletforrást. Vidéken nőtt fel, ahol én is sok időt töltöttem el nagymamámnál, sok történetet hallottam. Első generációs értelmiségiként pedig neki is meg kellett küzdenie a karrierje során a sikerért.
Érdekes, hogy az ihletforrás édesapja volt, de a főhős mégsem egy férfi.
A történet azért az én nézőpontomból érkezett. Nőként pedig, ha lehet, még nehezebb volt ez a korszak.
Miben?
Átalakulóban volt a világ. A korábbi hagyományos szerepek helyett a második világháború idején a nők tömegével álltak munkába, hogy a férfi munkerőt pótolják. A világháborút követően pedig a nők már ki is követelték a helyüket a munkaerő piacon.
A kommunista rendszer ehhez képest még valamiben más volt: a nők szerepe nemcsak a gazdasági kényszer, hanem az ideológiai célok és a propaganda okán is megnőtt.
A jog világa, a törvénykezés mennyiben volt eltérő a maihoz képest akkor?
Az igazságszolgáltatás kevesebb jogszabállyal és gyorsabban dolgozott. Az ügyek is egyszerűbbek voltak, nem volt például annyi bonyolult gazdasági ügy – ugyanakkor léteztek olyan bűncselekmények, melyeket már mindenki abszurdnak tartana. Ilyen volt például a közellátás elleni bűntett, vagy az árdrágítás.
Az erkölcsi szabályokat komolyabban vették, az igazságszolgáltatás respektjét ugyanakkor a félelem adta:
az ítéletek rendkívül szigorúak voltak, és sokszor igazságtalanul, politikai alapon hozták meg őket.
Tervezi Janka sorsát tovább fűzni?
Készül a következő regényem, melynek első fejezete egy irodalmi lapban már megjelent, de az nem Snéringer Jankáról szól. Ha viszont kikívánkozna Janka életének további története, nem fogok ellenállni.
Ugyanerről az időszakról fest képet Nemes Jeles László Árva című filmje: Waskovics Andreával , a film főszereplőjével készült interjúnkat is érdemes elolvasni.
