Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Gondolkodtál már rajta, honnan lehet tudni, hogy kitört egy háború? Olyan sok politikai machináció és mozgolódás előzi meg, hogy csak kevesen tudják meghatározni és hírül adni azt a bizonyos pillanatot. A második világháború esetén ez egy fiatal brit újságírónő volt, aki hazai szemmel is érdekes.
Az 1911-es születésű Clare Hollingworth már az első világháborúból is kivette a részét: a harcok idején családja vette át nagyapja cipőgyárának vezetését. Később édesanyja ellenállása ellenére mindenáron író vagy újságíró szeretett volna lenni, emellett a történelem és a nagy csaták helyszínei érdekelték. Kijárta az iskoláit, férjhez ment, de az élete még csak akkor kezdődött. Eleinte Londonban dolgozott titkárnőként. Az 1938-as müncheni egyezményt követően – ekkor csatolták a németül beszélő Szudéta-vidéket Németországhoz – Varsóba ment, ahol egy olyan cseh és szlovák segélyszervezetnél vállalt munkát, amely brit vízumokkal segített a családoknak – köztük magyaroknak – elmenekülni Hitler katonái elől. Több ezren köszönhették neki és munkatársainak az életüket. Köztük a magyar származású Margo Stanyer (korábbi nevén Drótár Margó), aki négyéves korában a baloldali nézetei miatt üldözött családjával együtt menekült Kárpátaljáról. A családnak Lengyelországból Clare Hollingworth segítségével sikerült Nagy-Britanniába jutnia, még a háború előtti utolsó hajóval.
Ekkor még szinte senki sem hitte el, hogy a nagy világégés még egyszer megtörténhet, ráadásul ilyen hamar. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy baj van. Clare Hollingworth segítői munkáját leállították, miután MI5-tisztségviselők panaszkodtak arra, hogy sok „nemkívánatos személy” érkezik Angliába Hollingworthnek hála, s ebből elegük lett. Szegény nő viszont – aki soha nem dicsekedett tetteivel, sőt, inkább titkolta őket – szégyellte, hogy sok vízumkérelmét elutasították, azok miatt aggódott, akiket nem tudott megmenteni.
Az asszony másban találta meg önmagát, ez pedig a haditudósítás volt. A The Daily Telegraph felvette újságírónak. Hollingworth kevesebb mint egy hete dolgozott nekik, amikor Lengyelországba küldték, hogy beszámoljon az Európában egyre súlyosbodó feszültségekről. Így történhetett meg, hogy amikor 1939. augusztus 28-án a lengyel határon (Németországba utazott épp) rengeteg német katonát látott, már tudta, és hírül is adhatta az egész világnak, hogy elkezdődött a második világháború.
Női újságíró a háború frontvonalában
Először a varsói brit nagykövetséget értesítette, de ki tudja, miért, félelmükben, vagy a hírt hozó személyét illető kétségek miatt, de egy szavát sem hitték el. Végül úgy győzte meg a nagykövetség kétkedő tisztviselőit, hogy kitartott egy telefont a szobája ablakából, hogy rögzítse a német erők hangjait. Így történt, hogy Hollingworthé volt az első jelentés, amelyet a brit külügyminisztérium kapott a lengyelországi invázióról. Ezután a főnökeit kereste, így a Daily Telegraph másnap azzal a főcímmel jelent meg, hogy „1000 tank gyűlt össze a lengyel határon”. Három nappal később Clare Hollingworth volt az első, aki beszámolt a lengyelországi német invázióról.
Mindig volt nála útlevél
Feladata szerint továbbra is jelentett a lengyelországi helyzetről, és 1940-ben, amikor már a Daily Expressnél dolgozott, Bukarestbe ment, ahol II. Károly király kényszerű lemondásáról és az azt követő zavargásokról tudósított. Mindeközben hatalmas veszélyben volt, s ezt tudta is, igyekezett minden eszközzel megvédeni magát. Olyannyira, hogy egyszer úgy sikerült megmenekülnie, hogy meztelenre vetkőzött támadója előtt. 1941-ben aztán Egyiptomba ment, majd Törökországból, Görögországból és Kairóból jelentkezett. Bár ugyanolyan jól végezte munkáját, mint bármelyik férfi, nem kapott hivatalos akkreditációt, ahogy egyetlen másik nő sem, ez pedig megnehezített a munkáját. Miután Bernard Montgomery tábornok 1943-ban elfoglalta Tripolit, parancsot kapott, hogy térjen vissza Kairóba. A frontvonalban akart maradni, de tovább foglalkozott Dwight D. Eisenhower tábornok algíri erőivel, és írt a Chicago Daily Newsnak. Ezt követően Palesztinából, Irakból és Perzsiából jelentett, s még egy jelentős személyes sikerről is beszámolhatott: ő volt az első ember, aki interjút készített Irán sahjával.
Bejárta a világot, mindenhol a sűrűjében
Hollingworth 1945 után a balkáni államok tudósítója volt, de egy évre rá már Jeruzsálemben dolgozott. Kiváló technikai és taktikai érzékről, stratégiai gondolkodásról tett tanúbizonyságot, nagyon jól értett például a repülőgépekhez, ennek köszönhetően pedig majdnem élete végéig sikeresen dolgozott. 1962-ben az algériai függetlenségi háború résztvevője volt. 1965-ben, amikor az India és Pakisztán közötti ellenségeskedésről akart tudósítani, felfedezte, hogy a riportereket kitiltották a frontról. Ekkor egyszerűen engedélyt kért egy régi ismerősétől, Indira Gandhitól, aki akkoriban India minisztere volt. Semmilyen fenyegetés, bebörtönzés nem akadályozta meg abban, hogy kiderítse, amit kell. Bevallottan akkor volt a legboldogabb, amikor a világban barangolt egy fogkefével, egy írógéppel és egy revolverrel felszerelve. Teherautókban és lövészárkokban aludt, időnként nyakig beásta magát a homokba, hogy megmelegedjen a hideg sivatagi éjszakákon. Egyszer visszatartott egy felfegyverzett algériai rendőrt azzal, hogy megfenyegette, egy cipővel fejbe vágja. Nem csoda, hogy 1963-ban kinevezték a The Guardian első női védelmi tudósítójának, 1973-tól pedig ő lett a The Daily Telegraph első állandó tudósítója.
Előre tudta, hogy Vietnám nem lesz sikersztori
1967-ben Vietnámba küldték, hogy az ott folyó háborúról tudósítson. Hollingworth azok között volt, akik elsőként felismerték, hogy ez a háború holtpontra fog jutni. 1981-ben Hongkongba költözött, később Vietnámból, Algériából és a Közel-Keletről is tudósított. Egy szálloda erkélyéről figyelte az 1989-es, Tienanmen téri tiltakozásokat. Számtalan díjjal és kitüntetéssel honorálták munkáját, melyeket felsorolni is nehéz lenne. Szinte napi látogatója volt a Külföldi Tudósítók Klubjának, ahol tiszteletbeli jószolgálati nagykövetté választották. 1990-ben Front Line címmel publikálta emlékiratait. Saját bevallása szerint, ha a látása nem kezdett volna romlani, soha nem hagyja abba a munkát. Így viszont kénytelen volt. Azért még a kilencvenes éveiben is gyakran otthona padlóján aludt, csak hogy el ne puhuljon. Visszavonulása után Hongkongban élt, majd végül 105 évesen, 2017. január 10-én hunyt el. Graham Greene-i életével, írógépével, revolverével, az itt-ott felszedett élősködőkkel, élete nagyon távol állt attól, amelyet hagyománytisztelő brit szülei elképzeltek neki: jóval meghaladta a csendes hátravonulást, a kötelességtudó házastárs és anya szerepét, aki maximum jótékonysági bálokon és vadászatokon élhet át kalandokat.
Címlapkép: YouTube
