Ezerszer hallott történetek és tényként ismert dolgok, melyekről azt hinnéd, a valóságon alapulnak, pedig többnyire a fantázia szüleményei. Lerántjuk a leplet a történelem legismertebb tévhiteiről.
Az értékes műalkotások és más tárgyak esztelen tönkretételére, meggyalázására utaló vandalizmus kifejezésről sokan úgy hiszik, egy ókori nép nyomán honosodott meg az európai nyelvekben, akik feldúlták Rómát, és számtalan fontos műemléket pusztítottak el. Vandálok valóban léteztek, azonban nem sok közük van mai „utódaikhoz” – a kifejezés eredete jóval későbbről származik, mint gondolnánk.
A vandálok néven ismert keleti germán népcsoport – a nevet, amely a latin vandalus („vándorló”) szóból ered, a rómaiak aggatták rájuk – a történészek szerint a Balti-tenger vidékéről származott, és két nagyobb egységre, az aszing és a sziling törzse oszlott. A 2. században tűntek fel a Római Birodalom közép-európai határterületein, majd az 5. században, a keletről támadó hunok elől menekülve átkeltek a Rajnán, és betörtek a római fennhatóság alatt álló Galliába. Végül az Ibériai-félszigeten, Hispániában telepedtek le, azonban itt sem volt maradásuk: Róma barbár szövetségesei, a vizigótok segítségével döntő vereséget mért rájuk.
429-ben Geiserich király vezetésével a vandálok Észak-Afrikába hajóztak, ahol hosszas harcok után elfoglalták Karthágó városát. III. Valentinianus római császár szerződést kötött az egykori pun területek új urával, amelyben elismerte az afrikai vandál államot és annak királyát, azonban miután Petronius Maximus szenátor meggyilkolta az uralkodót, Geiserich úgy döntött, a megállapodás többé nem érvényes, és Itália ellen indult seregével. 455 júliusában a vandálok uralkodója betört Rómába, katonái az Örök Városban két héten át fosztogattak, de nem romboltak. A történelmi források szerint a vandálok – akiknek észak-afrikai birodalmát végül a 6. században a bizánciak számolták fel – hódító, fosztogató hadjárataik során semmivel sem voltak rosszabbak, mint bármely másik korabeli barbár nép.
A felvilágosult francia plébános alkotta meg a vandalizmus kifejezését
A vandalizmus kifejezés a közkeletű tévhittel ellentétben nem a rómaiaktól vagy bármely más, a vandálokkal egy időben élt néptől származik, hanem több mint ezer évvel később született meg, a nagy francia forradalom idején. Megalkotója Henri Jean-Baptiste Grégoire atya, egy felvilágosult plébános, aki egyházi reformokat hirdetett, sürgette a zsidók és a feketék emancipációját, javasolta a királyság eltörlését, a forradalom idején pedig a Hegypárt támogatója lett, ugyanakkor bátran szembeszállt Robespierre-ék keresztényellenes kampányával. A plébános elkeseredve látta, hogy a forradalom hívei mennyi értékes műtárgyat, történelmi emléket semmisítenek meg arra hivatkozva, hogy a „zsarnokság” (monarchia) és a „babonaság” (a katolikus vallás) örökségei, ezért eldöntötte, hogy felszólal az esztelen pusztítás ellen – írja Hahner Péter történész.
Grégoire 1794. augusztus 31-én, a Nemzeti Konventben tartott beszédében nevezte először vandalizmusnak a régi műemlékek esztelen pusztítását, a kifejezés pedig annyira népszerű lett, hogy hamarosan nemcsak Franciaországban, de egész Európa-szerte elterjedt, és a mindennapi szókincs részévé vált. A forradalmár pap tévesen, valószínűleg egy 17. századi angol költő, John Dryden egyik versének nyomán hitte azt, hogy a vandálok válogatás nélkül pusztították Róma műkincseit – a hiba az egykor volt germán nép „megbélyegzését” eredményezte, de természetesen az újkor idején már hírük-hamvuk sem maradt, így nem is reklamálhattak.
Ha tisztázni szeretnél egyéb történelmi tévhiteket, kövesd sorozatunkat, amelyben jól ismert, de nem feltétlenül igaz történeteknek járunk utána.
