Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Talán nem én vagyok az egyetlen, aki már eljátszott a gondolattal: milyen lenne, milyen lett volna, ha egy teljesen más korban születtem volna? Milyen lenne az életem egy halálos járvány és veszélyes háború sújtotta korban, elektromos áram és tömegközlekedés nélkül? Hogyan élték túl a katasztrófákat a szerencsések, és hányan estek áldozatul? A történelem három emlékezetes katasztrófáját idézzük fel.
I. sz. 79. augusztus 24-én reggel egy sokat sejtető füstcsík szállt fel a Vezúvból. A vulkán lejtőin lévő települések, Pompeji és Herculaneum polgárai aggodalommal figyelték a jelenséget. Néhányan a távozás mellett döntöttek, mások összepakolták a holmijukat, és vártak. Megint mások úgy vélték: biztonságosabb a házukban maradni, s remélték, hogy utána úgy folytathatják életüket, mintha mi sem történt volna. Tévedtek.
A katasztrófát egy különös felhő jelezte
Ifjabb Plinius – akinek nagybátyja mentés közben tűnt el – a következőképpen idézi fel a napot: „Augusztus 24-én déltájban anyám közli (…), hogy rendkívül nagy és különös fajta felhő tűnt fel. Nagybátyám már túl volt a napfürdőzésen és a hideg lemosdáson, s most leheveredve éppen uzsonnázott és olvasott. Azonnal saruját kérte, és felment egy magaslatra, ahonnan a legjobban megfigyelhette a rendkívüli jelenséget. Távolról nem tudtuk megállapítani, melyik hegyről tört fel a felhő, csak később tudódott ki, hogy a Vesuviusból. Alakja leginkább a lombos fenyőéhez hasonlított, mert hosszan magasba nyúló »törzse« fent mintegy szerteágazott, bizonyára azért, mert a kitörő gőz ereje felhajtotta, majd, amikor az csökkent, s már nem emelte, vagy talán saját súlyánál fogva is, széltében elömlött. Olykor fehér volt, olykor szennyes és foltos, aszerint, hogy földet vagy hamut kapott fel.”
Kénköves pokol
A kitörés végül több mint egy napig tartott, és ifjabb Plinius levele szerint sem a házban, sem a szabad ég alatt nem volt már biztonságos egy idő után: „Közösen megbeszélik, hogy a házban maradjanak-e, vagy a szabadban járkáljanak; mert a gyakori és erős földlökésektől meginogtak a házak, és mintha kimozdultak volna helyükből, ide-oda hajladoztak.
A szabad ég alatt viszont a tajtékkövek hullásától kellett tartaniuk, bár ezek könnyűek és likacsosak voltak.”
A legjobban még azok jártak, akik elhagyták a környéket, vagy a part közelében tartózkodtak, és fel tudtak szállni a vízre bocsátott evezősök valamelyikére. A másik lehetőség az lett volna, hogy a magasabban fekvő területekre menekülnek. Akik szerencsések voltak, időben észbe kaptak, a Vezúv kitörése azonban végül 15 000 ember halálát okozta.
Az emberi történelem legrosszabb éve
A Harvard Egyetem középkorkutatója, Michael McCormick az emberiség legrosszabb évének 536-ot tartja. Ha 536. március 24-én a mai Nagy-Britannia területére utaztunk volna, hogy megtekintsük a római Britannia maradványait, és testközelből láthassuk Arthur királyt és lovagjait, ezen a márciusi napon szemtanúi lettünk volna, ahogy a Nap eltűnik egy furcsa, lepelszerű felhő mögött – hogy aztán ne is bújjon elő 18 hónapon keresztül. A különös jelenség nem csak Britanniára korlátozódott: sötétség borította Európa, a Közel-Kelet és Ázsia egy részét is. Ahogyan a bizánci történetíró, Prokopiosz fogalmazott:
„A legszörnyűbb csodajel történt. A Nap egész évben fényesség nélkül világított, mint a Hold, és egészen úgy nézett ki, mint napfogyatkozás idején, mert kibocsátott sugarai nem voltak tiszták.”
Más történetírók, például Cassiodorus arról számoltak be, hogy a napsütésnek egyáltalán nem volt ereje, az árnyékok délben sem látszottak, az égnek furcsa színe volt, az évszakok pedig összezavarodtak. A Föld keleti felének nagy részét beborító köd forrása egy hatalmas vulkánkitörés lehetett, és a jelenség a termést is alapjaiban befolyásolta. Észak-Európa a valaha feljegyzett egyik legnagyobb éhínséget szenvedte el. Nem érett meg a szőlő, így nem volt bor (amit a középkorban sokszor a fertőzött víz helyett fogyasztottak), nem tudtak aratni, így az emberek azt ették, amit tudtak: először a tejelő szarvasmarhákat, majd lovakat, háziállatokat, és végül patkányokat. Amikor elfogytak az állatok, romlott élelmiszerek következtek, végül pedig a gyökerek, gallyak, levelek, sőt a fakéreg is. Azok élhettek túl, akik a városok helyett falvakba menekültek, és fagytűrő növényeket kezdtek termeszteni – például rozst vagy árpát –, illetve lehetőségük volt halászni, vadászni, vagy az erdőben ehető bogyók és gyökerek után kutatni. Ha ennyi megpróbáltatás nem lett volna elég, megérkezett a pestis is: a hideg kiűzte a bubópestist terjesztő rágcsálókat a lakott vidékre. Kínában augusztusban például havazni kezdett, így a Tibeti-fennsík patkányai melegebb területek felé vették útjukat, magukkal hozva egy szörnyű betegséget, a bubópestist, amely végül Európában a lakosság 15-40 százalékának halálát okozta.
A fekete halál
Ami a pestist illeti, a történelem egyik legpusztítóbb járványa a 14. század közepén zajlott: a Boccaccio által is megörökített „fekete halál” 1348-ban érkezett Európába. A selyemutat megjárt kereskedők ruháinak redőiben elbújt bolhák terjesztették el. A zsúfolt, mocskos európai városokban gyorsan terjedt a kór. Ha 1348-ban, afféle időutazó turistaként, Firenzébe érkeztünk volna, elképesztő állapotok tárultak volna a szemünk elé. A bubópestis hihetetlen gyorsasággal terjedt, és a halálos ítélettel volt egyenlő, ha valakinek a testén megjelentek a sokszor alma méretű dudorok. Napok alatt teljes közösségek pusztultak el. A rettegés a tetőfokára hágott, Francesco Petrarca például egyik levelében így írt:
„Testvérem, bárcsak soha ne születtem volna meg, vagy legalább meghaltam volna e kor előtt!”
Menekülés vidékre
Sokan úgy próbálták menteni az életüket, hogy a zsúfolt városoktól távoli vidéki birtokra húzódtak, ahol bezárkózva várták a végzetet vagy a megmenekülést. (Így tettek Boccaccio Dekameronjának hősei is.) Nem biztos, hogy ez volt a jó döntés: minden attól függött, a bolhák csípését el tudta-e kerülni az illető. Emberek és állatok között egyaránt pusztított a halálos kór: „Egyszer egy ilyen betegségben meghalt szegény embernek rongyait kidobták az utcára; odatévedt hozzájok két disznó, melyek szokások szerint előbb az orrukkal, aztán a fogaikkal összevissza turkáltak a rongyokban, s íme, alig egy óra múltán, mintha csak mérget ittak volna, egyet-kettőt vonaglott mind a kettő, s döglötten rogyott a földre a vesztükre megturkált rongyok fölött. Efféle és sok más hasonló meg súlyosabb esetek révén mindenféle aggodalom meg képzelődés támadt azokban, kik életben maradtak, és szinte valamennyien egyetlen rideg célt szögeztek maguk elé: irtózattal elkerülni a betegeket s minden ő dolgaikat; és mindenki azt hitte, hogy ekképpen cselekedvén, megmenti maga életét” – írta Boccaccio.
Mivel nem tudták, mi okozza a kórt, isteni büntetésnek tartották: erkölcstelen életüket, megingott hitüket okolták a halálos betegségért, ami ellen testük sanyargatásával, imával, harangzúgással vagy a szobában szabadjára engedett madarakkal próbáltak védekezni – ez utóbbit abból a meggondolásból, hogy a madarak szárnyverdesésükkel légáramlatokat okozva eltávolítják a „rossz” levegőt. A gyógymódok hatástalannak bizonyultak: Európa lakosságának közel 60%-a belepusztult a pestisbe. Azok menekültek meg, akik kevésbé sűrűn lakott helyeken vészelték át a járvány tombolását, és hatékonyan védekeztek a bolhák ellen: rendszeresen fürödtek, hosszú ujjú inget hordtak, beletűrték a nadrágszárat a zokniba, és általában véve a lehető legkevesebb támadási felületet adták a bolhák számára.
