Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A hidrogénbomba atyjaként emlegetik, és az Oppenheimer című filmben is feltűnik mint meglehetősen ellentmondásos figura. A „marslakókként” is emlegetett, az atombombán dolgozó magyar tudósok egyike, Teller Ede állítólag roppant büszke volt arra, hogy monogramja szerint ő valóban „földönkívüli”.
Teller Ede élete során gyakran panaszkodott arra, hogy a közvélemény két dologban is eltúlozza munkásságának jelentőségét: mind a hidrogénbomba megalkotásában, mint Oppenheimer bukásában. Az 1908-ban budapesti, vallástalan zsidó családban született Teller későn tanult meg beszélni, viszont a számok mindig is érdekelték:
már gyerekként azzal szórakoztatta magát, hogy nagy számokkal végzett fejben különböző műveleteket.
Maga Teller így emlékezett vissza gyerekkorára: „A családom egy ünnepet tartott meg, az engesztelés napját, amikor mindannyian böjtöltünk. De apám szombatonként és minden zsidó ünnepen imádkozott a szüleiért. Isten gondolata, amelyet magamba szívtam, az volt, hogy csodálatos lenne, ha létezne: kétségbeesetten szükségünk volt rá, de sok ezer éve nem láttuk.”
Szülei, az ügyvéd Teller Miksa és a zongoraművész Deutsch Ilona sokat tanakodtak, hogy a Piarista Gimnáziumba vagy a Fasori Evangélikus Gimnáziumba írassák-e kivételes képességű fiukat, végül a mai ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola, akkori nevén „Mintagimnázium” mellett döntöttek. Teller még Budapesten megismerkedett Neumann Jánossal, Szilárd Leóval és Wigner Jenővel, de érettségi után, az időközben bevezetett numerus clausus miatt végül nem Magyarországon folytatta tanulmányait, hanem Németországban – ekkor még azt remélte, hogy ott kevésbé lesz jelen az antiszemitizmus.
Akaraterővel győzte le a fájdalmat
Karlsruhéban kémiát és matematikát tanult, majd érdeklődése egyre inkább a fizika felé fordult. München is hallgatott egy-egy szemesztert, de súlyos baleset érte: leugrott egy mozgó villamosról, és a szerelvény kis híján levágta a lábát. Végül jobb lábfejének egy részét veszítette el, ami miatt élete hátralevő részében bicegve járt, alkalmanként lábprotézist is használt. Mivel úgy ítélte meg, hogy a fájdalomcsillapítók megzavarják a gondolkodását, lemondott róluk: akaraterejével (és némi önhipnózissal) kezelte a fájdalmat. A következő állomás az életében Lipcse volt, ahol Heisenbergnél doktorált, és összebarátkozott az ősrobbanás-elméletről ismert orosz tudóssal, George Gamow-val, akivel szívesen motorozott együtt – és akinek meghívására később Amerikába távozhatott.
Ezután Rómában kapott ösztöndíjat, Enrico Fermi mellett, majd a Göttingeni Egyetem következett, ahol szintén a fizika nagyjai mellett munkálkodhatott. 1933-ban azonban, Hitler hatalomra jutása után, Németország sem volt többé biztonságos hely a számára: Angliába, majd Koppenhágába költözött, utóbbi városban Niels Bohr mellett dolgozott. Még ugyanebben az évben elnyerte a Rockefeller-ösztöndíjat, majd 1934-ben Budapesten feleségül vette szerelmét, Micit (Schütz-Harsányi Auguszta).
Teller Ede, a marslakók egyike
Mici, aki szociológiát és pszichológiát tanult a Pittsburghi Egyetemen, vissza akart térni az Egyesült Államokba, és hamarosan Teller is lehetőséghez jutott: barátja, George Gamow állást ajánlott neki a Washingtoni Egyetemen. 1941-ben feleségével megkapták az amerikai állampolgárságot, két gyermekük, Paul és Wendy is ott született. A háború kitörésével Tellerben egyre erősödött a tenni akarás is. Chicagóban Enrico Fermi olasz fizikus mellett dolgozott az első atomreaktor megépítésén, és Teller élénken érdeklődött a maghasadás hadiiparban rejlő lehetőségei iránt. Fermi mellett több magyar tudós is dolgozott, és ebből az időből származik az az anekdota is, hogy
az olasz fizikus számára le kellett fordítani, mit jelent az, hogy te piszkos disznó – a projekten dolgozó magyarok szájából ugyanis gyanúsan sokszor hangzott el.
Az emigráns, zsidó származású magyarokat, azaz Kármán Tódort, Wigner Jenőt, Teller Edét, Szilárd Leót és Neumann Jánost már 1930-as évektől viccesen „marslakókként” emlegették. Az anekdota szerint Fermi éppen a földön kívüli élet lehetőségeiről magyarázott, majd feltette a kérdést: „Ha mindez így igaz, hát akkor hol vannak ők?” A válasz Szilárd Leótól érkezett: „Itt vannak közöttünk, de magyaroknak mondják magukat.” Teller állítólag különösen büszke volt arra, hogy monogramja, az E. T. a földönkívüli, azaz extraterresztriális rövidítése.
Los Alamosban
Chicago után Teller feleségével együtt elfogadta Oppenheimer meghívását Los Alamosba, ahol állítólag rögtön az első estén sikerült felbosszantania a szomszédjában lakókat azzal, hogy késő éjjel zongorázott. Az elméleti osztály tagja lett: bánatára Oppenheimer nem bízta rá a részleg vezetését. Los Alamosban nem végezte különösebb lelkesedéssel a rá bízott számításokat, inkább a hidrogénbomba létrehozása foglalkoztatta; mindenesetre egyike volt azoknak, akik a Trinity-kísérletet védőüvegen át nézhették. „Olyan volt, mintha egy sötét szobában elhúztam volna a függönyt, és fényes nappal áradt volna be” – emlékezett vissza később.
A hidrogénbomba atyja
Szilárd Leó ekkoriban benyújtott petícióját a nukleáris fegyverek veszélyeiről sem Teller, sem Oppenheimer nem írta alá. 2001-es emlékirataiban Teller azt állítja, Oppenheimer meggyőzte őt: a katonai kérdéseket a katonaság kezében kell hagyniuk, később viszont nehezményezte, hogy Oppenheimer „titokban” politikusokkal konzultált a fegyver tényleges használatáról. A háború után Teller érdeklődésének középpontjában továbbra is a hidrogénbomba állt. A hidrogénbombatervek azonban kétséges sikerrel kecsegtettek, többen rámutattak számítási hibáira és technikai kivitelezésének lehetetlenségére. Oppenheimer később egyenesen azt állította:
azt kívánta, bárcsak az oroszok Teller terve alapján építenék saját hidrogénbombájukat, hiszen az szinte biztosan kudarcra ítélné a vállalkozást.
A történelem alakulása, a hidegháború, majd a szovjet nukleáris fegyverkezés viszont meggyőzte a politikusokat és az amerikai katonai vezetőket arról, hogy Teller ötletének továbbra is van létjogosultsága. Számításait Stanislaw Ulam korrigálta, de Teller ezt az érdemet később elvitatta tőle, mondván, hogy ő maga már dolgozott a kérdéses részleteken. Mindenesetre a termonukleáris fegyverek létrehozásában kulcsszerepe lett az úgynevezett Teller–Ulam konfigurációnak, és ennek segítségével valósult meg az első hidrogénbomba is.
Eltörölt egy szigetet a Föld színéről
A kísérleti robbantások a Csendes-óceánban zajlottak. Az első termonukleáris bombát, az Ivy Mike-ot 1952. november 1-jén robbantották fel, eltüntetve ezzel a Föld színéről Elugelab szigetét. Tellert ezután kezdték a „hidrogénbomba atyja”-ként emlegetni, miközben ez számos, a projekten szintén rengeteget munkálkodó kollégája számára sértőnek tűnt. 1955-ben cikket írt a Science folyóiratba, amelyben hangsúlyozta: a bomba több ember munkájának eredménye. (Később viszont úgy érvelt, hogy a fokozódó nyomás késztette erre a kegyes hazugságra, valójában csakis az ő érdeme volt a hidrogénbomba.)
Az Oppenheimer-ügy
Teller személyisége már ezek alapján is eléggé ellentmondásos, pedig legvitatottabb szerepvállalása csak ezután következett, az 1954-es Oppenheimer-vitában. Teller elvállalta, hogy tanúskodik Oppenheimer ellen, és szavaival nehéz helyzetbe hozta egykori feletteséből lett riválisát: „Számos kérdésben egyáltalán nem értettem vele egyet, tettei pedig őszintén szólva zavarosnak és bonyolultnak tűntek számomra. Ennek tükrében úgy érzem, azt szeretném, ha az ország létfontosságú érdekei olyan kezekbe kerülnének, amelyeket jobban megértek, és ezáltal jobban megbízom bennük” – mondta vallomásában.
Elméleti fizikusból a nukleáris hadviselés szószólója
Oppenheimer valóban parkolópályára került az eset után, Teller szavai pedig óriási felzúdulást keltettek a tudósok között. Az akadémiai körök kiközösítették, a politikusok és a katonai vezetés viszont továbbra is a tenyerén hordozta: 1962-ben például Fermi-díjat kapott a kémia és a fizika terén elért eredményei, a termonukleáris kutatásban játszott vezető szerepe és a nemzetbiztonság erősítése terén végzett munkájának elismeréseként.
Az elméleti fizikus lassan, de biztosan háttérbe került, és az atomfegyver-szakértő és politikai szószóló vette át a helyét.
Teller, miközben fizikaprofesszorként dolgozott a Berkeley Egyetemen, a védelmi kiadások növelését támogatta a vélt szovjet rakétafenyegetés ellen, és még a nyolcvanas években is arra biztatta Reagan elnököt: folytassa a nukleáris programot és a kísérleteket. 1991-ben az IgNobel-díjat is elnyerte, „egész életen át tartó erőfeszítéseiért, hogy megváltoztassa a béke fogalmát”. Mindemellett meg kell említeni azt is, hogy ő volt az első az ismert tudósok közül, aki felhívta a figyelmet a globális klímaváltozásra.
Teller Edét, aki személyiségének minden ellentmondásával együtt kétségkívüla 20. század egyik legnagyobb tudósa volt, 2003-ban, 95 éves korában érte a halál. Ő maga azt vallotta: ha nem magyar lett volna az anyanyelve, legfeljebb „középszintű középiskolai tanár” válhatott volna csak belőle.
