Milyen a Krisna-tudatú közösség élete belülről? Hogyan viszonyulnak a nőkhöz? Mi történik, ha valaki ellentmond a közösség vezetőinek? És hogyan lehet kikeveredni egy bántalmazó kapcsolatból, ha a bántalmazó a lelki tanítómesterünk? Elolvastuk Tasi Zsuzsánna regényét.
„Ha megkérdezné valaki, milyen volt Krisna-hívőnek lennem, azt mondanám neki, egy nagy pofára esés” – írja Tasi Zsuzsánna Égig nyújtózik, földig hajol című, önéletrajzi ihletésű, de hangsúlyozottan szubjektív memoárregényében. A szerző tizenhét évig tartozott a Krisna-hívők közösségéhez, ahonnan végül 2008-ban kitiltották. Első regényének témája ez a majdnem két évtizedes tapasztalat a vallási közösség zárt világáról, az ott átélt megaláztatások, valamint az a folyamat, amelynek során fokozatosan eltávolodott, majd végleg szakított a közösséggel. A háttérben pedig láthatjuk egy érzékeny nő útkeresésének drámáját, a „ki vagyok én?” kérdés megválaszolására tett erőfeszítéseket, a beléje sulykolt tanokban fokozatosan megingó hitet, és egy anya küzdelmét gyermekei testi-lelki egészségéért és jövőjéért.
Spirituális útból zsákutca
A spirituális bántalmazás fogalmával jómagam Perintfalvi Rita könyvében találkoztam először. Ha valaki az élet értelmét az anyagi dolgokon túl szeretné megtalálni, az „útkeresés” során felébredhet egyfajta spirituális igény, ami az arra fogékonyakat könnyen egy vallási közösséghez viheti közel, legyen az történelmi egyház vagy a manapság szaporodó kisegyházak egyike. De a szeretet, az elfogadás, a közösséghez tartozás vágya is ide hajthatja az embereket – így történt ez Tasi Zsuzsánna könyvében is. A spirituális út akkor válik zsákutcává, ha a kezdetben nagyon is nyitott és befogadó közösség vagy a hasznos útmutatásokkal szolgáló lelki vezető (vagy lelki tanítómester) a kereső hitét és megfelelni vágyását felhasználva manipulatív játszmába kezd: feltétlen engedelmességet követel, a kritikának még a csíráját is elfojtja, spirituálisan elhanyagolja védencét, rosszabb esetben pedig akár az erőszakig is elmegy.
A könyvet olvasva nemcsak Perintfalvi Rita említett kötete, hanem az Unortodox című regény is felidéződött bennem (és utalásszerűen meg is jelenik a memoárban). Az Unortodox szerzője egy New York-i haszid zsidó közösségből lépett ki, és tárta szokásaikat, sajátos szabályaikat, valamint nőellenes attitűdjüket a világ elé. Tasi Zsuzsánna a Krisna-közösség viselt dolgairól rántja le a leplet. Regényéből a kívülállók számára kedves, békés, színes ruhákba öltözött, kissé elvarázsolt „krisnások” (akik boldogan zenélnek akár az eksztázisig, ételt osztanak a rászorulóknak, nagyon finomra készítik vegetáriánus fogásaikat, és az általuk életre hívott mini-Indiában élnek Somogyvámoson, dicséretre méltó összhangban a természettel) világának a fonákját is megismerhetjük.
Jobban teszi, ha meg sem szólal
Például a nőkkel szembeni előítéleteket. „Velük elég sok a baj, mert nagyon csapongó az elméjük, könnyen frusztráltak lesznek, sokat sírnak” – sorolja a könyvben egy férfi szerzetes a női szerzetesekkel szembeni fenntartásait, de más jelekből is nyilvánvaló, hogy a nőket másodrendű intelligenciának tartják. A szerzeteseket vendégül látó, még nem Krisna-hívő elbeszélőhöz például egyszerűen nem szóltak hozzá a férfiak, máskor pedig megkapta, hogy egyetlen oka lehet annak, ha ő a völgybe akar költözni: az, hogy férjet akar fogni magának. De elhangzott az is, hogy
egy nő ne az egyetemi végzettségére legyen büszke, hanem arra, ha tudja úgy vinni a vizeskorsót a fején, mint az indiaiak.
Ha valaki nőnek született, egyébként is vezetést igényel, különösen, ha nyugtalan és szentimentális természetű, mint az elbeszélő, aki a lelki vezetője szerint jobban teszi, ha meg sem szólal.
Karrier helyett takarítás és cölibátus
A regényben szó esik a hívők megbízhatatlanságáról, a vakon tiszteletben tartott hierarchiáról, és megtudhatjuk, hogy a hívők számára a nemi élet kizárólagos célja a gyermeknemzés, de az sem akkor, amikor a pár úgy dönt, itt az ideje, hanem amikor a lelki tanítómester engedélyt ad rá. Egy olyan közösség mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, ahol a hajat és a körmöt tisztátalannak tartják, ahol főbenjáró bűnnek számít és a közösségből való eltanácsolással jár, ha valaki az egyébként ebből a célból életre hívott konfliktusrendező csoporthoz fordul, ha meg szeretne oldani egy vitás kérdést. Ahol a mozgalom minden további nélkül elszakítja anyjától a két, Krisna-tudatban nevelt fiút, mondván, hogy az anyjuk elvált, tehát tisztátalan. A hozzám hasonló meggyőződéses materialisták nagyon nehezen értik meg, mi visz rá arra valakit, hogy diplomás rajztanár létére sutba dobja a megszerzett tudását, elégesse a rajzait, és napi több órát dzsapázzon, főfoglalkozásként pedig a murtikat (istenszobrokat) öltöztesse, fürdesse, és főzzön a számukra, továbbá hajnalonta a templomot söprögesse. Hogy cölibátusban éljen a házastársa mellett, mert a lelki vezető szerint ez elengedhetetlen a lelki életben való fejlődéshez. (Itt utalnék vissza ismét Perintfalvi Ritára, aki szerint a nők teste és szexualitása kedvelt céltáblája az egyháznak, s ennek hátterében látens nőgyűlölet áll.)
Jézus és Krisna a pszichiátrián
Tasi Zsuzsánna memoárregénye természetesen nem csak erről szól. A saját személyes útkeresésen, a vallási fanatizmustól való szabaduláson túl megjelenik benne egyik (Krisna-tudatban nevelt) fiának drámája, az ezzel kapcsolatos anyai aggodalmak és vívódások. A pszichotikus epizódtól szenvedő fiú kálváriájának bemutatása során a szerző szuggesztívan ragadja meg a magyar pszichiátriai ellátás elkeserítő állapotát: a kiégett orvosokat („látom rajta a csodálkozást, ahogy felismeri, egy emberi lény áll előtte”), az abszurd bürokratikus szabályokat, az alagsori folyosókat, zárt és nyitott osztályokat, ahol még az is megeshet, hogy Jézus és Krisna találkoznak. De felsejlik a mindannyiunk által jól ismert magyar valóság is, amelynek része a hivatalok packázása, a titkokat rejtegető szomszéd néni, és a saját fontossága tudatában Istent játszó teremőr is.
A kötet helyenként naplószerű, talán ezért sem sikerült minden szereplőt a maga teljességében megragadni; s talán ezért maradhatott benne néhány zavaró ismétlés is. Tasi Zsuzsánna azonban meglépte azt, amit a hozzá hasonló bántalmazottak nagyon ritkán tesznek meg: azáltal, hogy mindezt nyilvánosságra hozta, a mérgező titok megszűnt titok lenni. Meglehet, terápiás célból is született a könyv: egy nőiségében, anyaságában és spiritualitásában megsebzett nő végül elmondta, hogyan érintette őt mindez, átírva ezáltal a sémát, aminek három kulcsmondata még gyerekként vésődött belé: „Egy: ne szólj, szám, nem fáj fejem, kettő: hallgatni arany, három: szólj igazat, és betörik a fejed.” A könyv vége felé az elbeszélő, ahogyan távolodik az egyházától, úgy kerül egyre közelebb önmagához, miközben felteszi és próbálja megválaszolni azokat az önismereti kérdéseket, amelyekre előbb-utóbb mindannyiunknak választ kell adni. És ezeket már egészen biztosan nem készen kapta, hanem az ő saját, érvényes válaszai.
