Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A hivatalos verzió szerint Sztálin agyvérzést kapott, de vannak, akik szerint más okozta a halálát: a hozzá legközelebb álló Berija csepegtetett mérget a poharába.
Hűvös, csípős reggelnek indult 1953. március 6-a Budapesten. Még virradt, amikor a rádióban elcsukló hang közölte a hallgatókkal: „örökre behunyta szemét a világ dolgozóinak lánglelkű vezére, a nagy Sztálin.” A házakra kikerültek a fekete zászlók, a kirakatokba a diktátor gyászkeretes portréja. Aki biztosra akart menni, munkába menet megvette a virágosnál az utolsó szál vörös szegfűt, a rőfösnél a fekete szalagot vagy fátylat, és munka után a városligeti Sztálin-szoborhoz zarándokolt vele.
Meghalt a cselszövő
Azon a napon Magyarország – mint a keleti blokk szinte összes állama – gyászba borult. A rádió egész nap gyászzenét sugárzott, a gyárakban és az iskolákban megemlékezéseket szerveztek. A minisztertanács háromnapos nemzeti gyászt rendelt el. Bezártak a színházak, a mozik, felfüggesztették a sportrendezvényeket, de még a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének gyűlése is elmaradt. A lapok pedig, híven az addigi propagandához, oldalakon át sorolták a „nagy Sztálin” érdemeit: megemlékeztek a „halhatatlan géniusz” „életének ragyogó példamutatásáról”. A fékevesztett rajongást és a halála fölött érzett gyászt bizonygatva, egymásra licitálva kerestek újabb és újabb metaforákat a generalisszimusz nagyságának érzékeltetésére: „forrón szeretett tanítómester”, „a legjobb és ezért legjobban szeretett apa”, a „birodalom népeinek szerető atyja, bölcs tanítója, biztos vezetője”, „a békének az egész világot fényével elárasztó világítótornya”, mi több, „az egész világ minden tisztességes emberének szövétneke, lángoszlopa”.
Aztán, ahogy az lenni szokott, a hivatalos híradásokon túl suttogva megindult a találgatás: valójában mi okozta Sztálin halálát, és mi fog most történni a sztálini diktatúra mintájára létrehozott Magyar Népköztársaságban? A lakosság egy része tartott a bizonytalanságtól, míg mások óvatosan fellélegeztek, hiszen a diktátor halála reményt adott, hogy a 40 ezer letartóztatott, az egymillió megvádolt és a 2500 kitelepített magyar állampolgár talán megmenekülhet az ÁVH kínzókamráitól.
„Mély megrendeléssel értesült”
Sztálin betegségéről már napokkal halála előtt tudott a nyilvánosság. Thomas Mann március 4-én feljegyezte a naplójába: „Hírek Sztálinról, aki nyilvánvalóan halálos beteg. Agyvérzés, bénulás, eszméletvesztés. Hivatalos közlemények jönnek, aztán elakadnak.
Valószínűleg már halott. Megölték? Zűrzavaros hatalmi harcra van kilátás.”
De a magyar újságolvasók is sejthették, hogy a szovjet vezető nincs jól: a Népszava Féltő szeretettel fordul hazánk népe Sztálin elvtárs felé című cikkében címoldalon hozta, hogy „az egész magyar nép mély megrendeléssel értesült” Sztálin betegségéről – a sajtóhiba miatt később a főszerkesztőt, Bodó Bélát fél éves börtönbüntetéssel sújtották. Nem csoda hát, hogy szárnyra kaptak a találgatások: valóban „megrendelték”, esetleg „megrendezték” volna a diktátor halálát? S ha igen, kinek állhatott érdekében?
Újabb tisztogatást tervezett
Sztálin az 1930-as években végzett politikai tisztogatások után – amely becslések szerint több mint egymillió ember életét oltotta ki – az ötvenes években újabb tisztogatást tervezett. A kitelepítések és koncepciós perek a második világháború után is napirenden voltak, ezen kívül Berija közreműködésével deportált 1,5 millió krími tatárt, és kivégeztette a Zsidó Antifasiszta Bizottság tagjait. A szovjet vezér legközelebbi bizalmasaival egyre inkább távolságtartó lett, elhatalmasodott rajta a paranoia.
A Kremlben dolgozó, zsidó származású orvosokat meggyanúsította és bebörtönözte, azt állítva, hogy az életére törnek.
De a legfelsőbb pártállami vezetők sem lehettek már biztosak abban, hogy a diktátor nem végezteti ki őket valamilyen mondvacsinált indokkal.
Mozizás, iszogatás, beszélgetés: a diktátor utolsó napjai
A diktátor 1945 májusában agyvérzést, ugyanazon év októberében pedig szívrohamot kapott, de mindkettőt túlélte. Orvosai azt javasolták neki, hogy pihenjen sokat, ezért igyekezett minél több időt tölteni dácsájában a Moszkva melletti Kuncevóban. Nem szívesen maradt egyedül, mert ilyenkor könnyen depresszióba esett; azt szerette, ha bizalmasai (Malenkov, Berija, Hruscsov, Molotov és Bulganyin) is ott vannak körülötte. Az ilyen alkalmakkor megvacsoráztak, majd megnéztek egy filmet, vagy a diktátor beszélgetést kezdeményezett, „hosszú beszélgetést egy olyan kérdésről, amelyet két perc alatt meg lehetett volna oldani” – emlékezett vissza később utódja, Hruscsov. Egy ilyen kényszeredett beszélgetős-mozizós estére hívta meg Malenkovot, Beriját, Hruscsovot és Bulganyint 1953. február 28-án. Vacsora közben arról érdeklődött, hogy sikerült-e kicsikarni a vallomásokat a Kreml letartóztatott orvosaitól. Ittak némi grúz bort, hajnali 5-kor pedig Sztálin kikísérte vendégeit, Hruscsovval még viccelődött is a maga módján: a gyomrába bokszolt, és kedélyesen Mikolának (a Nyikita ukrán változata) szólította.
„Nem kell ide orvos”
Másnap Hruscsov arra számított, hogy Sztálin ismét keresni fogja, de a diktátor felől nem érkezett hír, sőt, a szobájába szerelt érzékelők sem jeleztek mozgást. Este fél tízig a személyzet egy tagja sem mert bemenni Sztálin szobájába, végül Lozgacsev, a dácsa helyettes parancsnoka nyitott be hozzá. „Szörnyű látvány tárult elém. Szinte kővé dermedtem, mozdulni se tudtam.
Sztálin a szőnyegen feküdt, valami furcsa pozitúrában, karjára dőlve. Nem veszítette el eszméletét, de beszélni nem tudott, mert elvesztette beszélőképességét”
– emlékezett vissza. A diktátor pizsamáját vizelet áztatta át, és nem reagált a felébresztésére tett kísérletekre sem.
A személyzet tanácstalan volt: legszívesebben orvost hívtak volna, de ismerve a diktátor ellenszenvét a Kreml orvosai iránt, nem merték ezt saját hatáskörben megtenni. Berija – állítólag – amikor tanácsot kértek tőle, először azzal utasította el a hozzá fordulókat, hogy „nem kell ide orvos, Sztálin elvtárs csak mélyen alszik”. Másnap, március 2-án már nem lehetett tovább halogatni az orvosi vizsgálatot, de az orvosok késve érkeztek, ami, annak fényében, hogy addigra már a Kreml összes orvosát bebörtönözték, nem meglepő. (A korszakra jellemző, hogy az egyik orvost egyenesen az összeesküvésről szóló kihallgatásról vitték el, hogy az eszméletlen Sztálinon segítsen.)
Hűséges (?) tanítványok
Az orvosokon kívül jelen volt Berija és Hruscsov is. Berija folyton azt kérdezgette a megrettent doktoroktól, hogy „Garantálja, hogy Sztálin elvtárs életben marad?”. Berija egyébként is minden lehetséges módon igyekezett bizonygatni a haldokló vezér előtt, hogy ő a leghűségesebb funkcionárius: Hruscsov emlékei szerint „amikor úgy látszott, hogy Sztálin eszméletre tér, mintha fel akarna kelni, mintha állapota jobbra fordulna, kezét megfogtuk, dörzsölgetni kezdtük.
Berija odarohant, elkapta a kezét, és csókokkal borította. Amikor Sztálin újra elveszítette eszméletét, Berija felpattant és feléje köpött.”
(Hruscsov emlékeinek objektivitása mindazonáltal erősen kétséges a későbbieket ismerve.)
Sztálin halála
Lozgacsev visszaemlékezése szerint „az orvosok szörnyen idegesek voltak. Annyira remegett a kezük, hogy nem tudták levenni a beteg ingét, így azt ollóval kellett levágni róla.” A vizsgálat megállapította, hogy Sztálin agyvérzést kapott, amit különféle módokon, többek között piócákkal próbáltak kezelni. Sikertelenül: a szovjet vezető 1953. március 5-én este 21 óra 50 perckor meghalt. Halála előtt néhány pillanattal még egyszer magához tért, végigmérte a körülötte állókat (ekkor már leánya, Szvetlana Allilujeva és fia, Vaszilij is megérkezett), majd felemelte a kezét. A gesztust ki-ki a saját verziója szerint értelmezte: lánya szerint a pillantása „megdöbbentő” volt, „őrület volt benne, vagy tán iszonyat”, a kézmozdulatot pedig fenyegetőnek érzékelte. Hruscsov szerint Sztálin a falon függő festményre mutatott, amin egy leányka bárányt etetett, és mosolygott is közben, mintha azt szeretné közölni: „Lám, olyan vagyok, mint egy kis bárány…”
Berija megmérgezte?
2003-ban Vlagyimir Naumov és Jonathan Brent történészek azt állították: az általuk megszerzett, korábban nem nyilvános boncolási jegyzőkönyv szerint Sztálin gyomorvérzést is szenvedett, ami arra utal, hogy megmérgezték. A diktátor február 28-án este valóban tetemes mennyiségben fogyasztott vízzel hígított grúz bort, amelybe valaki (például Berija) könnyűszerrel belecsepegtethette a mérgezést okozó warfarint.
Nemzeti gyász és hatalmi harcok
A diktátor halála után Moszkvában négynapos gyászt rendeltek el. Testét bebalzsamozták és három napon át a moszkvai Szakszervezetek Házában állították ki – annyian érkeztek megtekinteni, hogy a szervezetlen tömegben több mint százan életüket vesztették. A temetésre március 9-én került sor, ezen több százezren vettek részt, köztük Rákosi Mátyás is, akinek épp aznapra esett a 61. születésnapja. A diktátor bebalzsamozott holtteste a Lenin-mauzóleumba került, a pártban pedig megkezdődött az utódlás körüli harc: már nem Sztálintól kellett tartaniuk, hanem egymástól.
A Sztálinhoz legközelebb álló politikusok gyásza nem feltétlenül volt őszinte. Lavrentyij Berija például a halálhír hallatán sírva fakadó feleségére rivallt: „Mit csinálsz? Hát nem érted, hogy a halála az életemet mentette meg?!”. Ebben tévedett: bár Berija elérkezettnek látta az időt a hatalomátvételre, nem számolt azzal, hogy az ő napjai is meg vannak számlálva: a másik lehetséges jelölt, Nyikita Hruscsov hamarosan félreállította és kivégeztette.
Ha kíváncsi vagy Berija viselt dolgaira is, ezt a cikket ajánljuk.
