Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Vannak írók, akiknek a nevére, bár egy-egy korszak sikerszerzőinek számítottak, néhány évtized múltán alig emlékszik valaki. Kolozsvári Grandpierre Emil az egyik közülük: ma már nagyon kevesen ismerik, pedig a szocializmus idején óriási példányszámban jelentek meg könyvei.
Huszonöt éve, lelkes egyetemi hallgatóként megpróbáltam utolsó, kéziratban maradt regényének nyomára bukkanni, de már akkor sem értette senki, miért érdekel engem egy letűnt korszak sztárszerzője. Kolozsvári Grandpierre Emil ugyanis éppúgy a Kádár-éra egyik sikerszerzőjének számított, mint az azóta többé-kevésbé szintén elfeledett Illés Endre, Sőtér István, Fejes Endre, Palotai Boris, Moldova György, Fehér Klára (és még sokan mások). A felejtés bizonyos szempontból érthető: legsikerültebb regényei mellett írói teljesítménye, életműve erősen hullámzó.
Kolozsvári Grandpierre Emilre fokozottan igaz az, hogy legjobb művei azok, amelyekben a saját életéről ír. Francia hugenotta eredetű, erdélyi családba született 1907-ben Kolozsvárott, édesapjának poroszos nevelési elveit, kettejük ellentéteit többször is megörökítette önéletrajzi regényeiben. 19 évesen, apai nyomásra, a franciaországi Épinalba, majd Belgiumba utazott, hogy elmélyedjen a textilipar rejtelmeiben, de ennél sokkal érdekesebb volt számára a szerelem, és sokkal fontosabb, hogy magába szívhatta a francia szellemiséget, könnyedséget, világlátást. Hazatérve a pécsi bölcsészkaron olasz-francia-filozófia szakon folytatta tanulmányait, 1931-ben pedig megjelent első regénye, A rosta. Családja, fiatalkora történetét már az 1940-es években elkezdte írni: sokak szerint ekkor született, Tegnap című regénye az életmű legkiemelkedőbb darabja.
A szocializmus (egyik) sztárírója volt
Életútjának alakulásáról is regényeiből szerezhetünk tudomást. A második világháborúban az orosz frontra, onnan pedig a mariupoli hadifogolytáborba került. (Erről itt írtunk részletesebben.) Hazatérve a Magyar Rádiónál, majd könyvkiadóknál dolgozott, meséket írt. Az ötvenes években keletkezett regényeire rányomta a bélyegét a sematizmus, de írt esszéket és történelmi regényeket is. A hatvanas években szívesen kísérletezett azzal, hogy a fiatalok szlengjét beemelje a szépirodalomba, de ezek az írások, ahogy mondani szokás, rosszul öregedtek; elég csak a Fekete bula című novellára gondolni.
Emici, a nőcsábász
Szerencsére azonban ezután is magára talált: az 1970-es évektől kezdve ismét visszanyúlt saját élete történetéhez; ekkor írott regényeiben izgalmasan, érzékletesen (bár néha filozófiai okfejtésekkel megspékelve) meséli el fordulatokban gazdag életét – és természetesen a nőügyeit. A barátok és pályatársak által „Emici”-nek nevezett, elegáns, remek megjelenésű, kék szemű férfi ugyanis soha nem titkolta, hogy szoknyapecér.
„Soha nem tudtam dolgozni, ha testem-lelkem föl nem ajzotta a szerelem”
– vallotta. Regényeiben, novelláiban sokszor beszámol kalandjairól; az első szerelemtől az utolsóig különféle alkatú, jellemű, életkorú nők vonulnak fel a könyvei lapjain, a húszas évek modern, emancipált új nőtípusától kezdve boccacciói donnákon keresztül a hatvanas évek „mai fiatal”-jaiig.
A halfejű lány
Beszámolt arról is, amikor a második világháború megpróbáltatásai és az ott elszenvedett traumák hatására időszakos impotencia alakult ki nála, amiből egy „halfejű” nő gyógyította ki – a villamoson: „Mindig megfordultam utána, a hátulja, mint mágnes a vasat, úgy vonzotta a tekintetemet. (…)
A kentauridák osztályába tartozott, alteste nem illett felsőtestéhez, felsőteste az altestéhez. Pici, ovális halfej, gyér haj, ártatlan kék szem, alig-alig fejlett mell, övig ennyit mutatott.
A keskeny csípőből diadalmasan áradt szét a feneke, a világ valamennyi tája felé egyszerre. Viszonylag kecses lábak hordozták ezt a húsamforát, amely a járás ütemével némileg összhangban mozgott, némileg ellenpontozva a lépéseket” – festette le az emlékezetes nőalakot, akivel aztán sajátos módon utazott az Iparművészeti Múzeumig: „Miközben a kocsi a Kálvin térről lomhán befordult az Üllői útra, a megállónál támadt nyüzsgésben megpillantottam a halfejű lány finom rajzú profilját. Háttal állott nekem, a peronon, s egész hivalkodó gömbölyűségével az ölemhez tapadt, oly szorosan, mintha egy test volnánk, s ahogy a kocsi zökkent, s az összezsúfolódott utasok egyensúlya megbomlott, a ruganyos hústömeg az ölemben mindig más és más helyzetben éreztette jelenlétét.” (A történet folytatását az író Béklyók és barátok című regényében olvashatjuk.)
Érdeklődési területe: nők
Emicit, mint fentebb olvashatjuk, nem zavarta az sem, ha valaki úgymond nem rendelkezik előnyös külsővel: a legkevésbé vonzó nőkben is megtalálta azt, amit szépnek látott.
„Minden nőben azt szeretem, amilyen. Durván szólva: a szőkében a szőkeségét, a feketében a feketeségét, a soványban a karcsúságot, a kövérben az élő dunyhát”
– vélekedett 83 évesen. Elsiratta a harisnyákat és átkozta a harisnyanadrágot, és talán az sem véletlen, hogy a hozzá látogatóba érkező Bertha Bulcsu így írta le otthonát: „Ahogy a látogató szemlélődik, állandóan úgy érzi, hogy néhány perccel korábban még egy hölgy ült a pamlag szélén. Úgy véli, parfümjének az illatát már kisodorta a huzat, de nem egészen. S talán maga a hölgy is a lakásban tartózkodik még, a szomszédos szobában, vagy talán a szekrényben, ami nem is szekrény...” Amikor az International Who Is Who lexikon számára meg kellett jelölnie érdeklődési területét, az űrlapot helyette töltögető felesége azt írta a rovatba: women, azaz: nők.
Mindennap tornázott, hogy lapos maradjon a hasa
Kedvelt vadászterülete volt a Lukács fürdő, ahol rendszerint fürdősapkáját leejtve ismerkedett, de munkamódszeréről, testi-szellemi következetességéről is legendák keringtek. Állítólag fagyban és kánikulában naponta kétszer három órát sétált, mindennap elvégzett egy tornagyakorlatsort, hogy a hasa lapos maradjon, és felváltva dolgozott több könyvön egyszerre: „Lakásában egy időben két írógép állt. Mindkettőben megkezdett papír. Az egyiken novella született, a másikon regény. Amikor megunta az előbbit, folytatta az utóbbit” – ismertette alkotói szokásait az egyik napilap. Jókat enni, jókat inni mindig is szeretett; írótársa, a jó étvágyú Galsai Pongrác sokszor emlegette a gesztenyével töltött kacsát, amit Grandpierre házvezetőnője, Juliska főzött. Legendásan rossz alvó volt, pályatársai nem is értették, hogy képes napi néhány órányi alvással életben maradni, mi több, alkotni.
Negyven évig külön ágyban
Második felesége, Szegő Magda rengeteget szenvedett az író folyamatos hűtlensége miatt; amikor Grandpierre válni akart, abba is készséggel beleegyezett – később pedig ismét összeházasodtak. Soha nem laktak együtt, nem aludtak együtt, nem vezettek közös háztartást, és gyermekük sem született: az író nem tudta magát apaként elképzelni. Magda alakja szinte minden önéletrajzi regényében megjelenik, de életében betöltött szerepének fontosságára csak az asszony 1981-ben bekövetkezett halála után ébredt rá igazán, miután megtalálta felesége neki címzett, ám soha el nem küldött leveleit.
„Benne van az életemben, az írásaimban, mint aranyfonal a szövet mintájában, mindegyre föl-fölcsillan. Áldás volt, eléggé meg nem becsült áldás”
– nyilatkozta ekkor, Szépen gondolj rám! című regénye kapcsán, amiben Magdának állított emléket.
Casanova, a nyolcvanon túl
Azért annyira nem fordult magába, hogy lemondott volna a nők társaságáról. 83 éves korában így fogadta az őt Tahi nyaralójában meglátogató újságírót: „Ez az első év, az első eset, hogy özvegyen, hölgytársaság nélkül érkeztem ide... De holnap már jön!” Egy másik interjúban sem titkolta módszereit: „Tahiban van egy kulipintyóm, oda hívom meg tesztelni a nőket.
Minden nyáron másvalaki a vendégem. Többnyire fiatalok. Ők ráérnek, és sokuknak nincs lakása.
A fiatalságtól megszédül az ember, se lát, se hall. De aztán egy reggel elfogja a köhögés, vagy nem tud kimászni az ágyból, mert fáj a dereka. Akkor önkritikusan ráébred a korkülönbségre, amiről azt mondják, hogy nincs. Kétségtelen: a lelkem fiatal. De ez csak rövid távra elég. A kislány felül a buszra, én az írógépen folytatom Magda regényét, s amíg róla írok, vele vagyok.”
Kolozsvári Grandpierre Emil saját bevallása szerint soha nem gondolta volna, hogy megéri a nyolcvanadik életévét, végül 85 éves korában, 1992-ben hunyt el. Utolsó regényét (azt a bizonyosat, amit huszonöt éve kerestem) máig nem adták ki. (Borítókép: Fortepan / Hunyady József)
Ha egy másik író szerelmi kalandjairól is szívesen olvasnál, ezt a cikket ajánljuk.
