A szinglijelenség régen is ismert volt, azonban egészen más névvel illették azokat a nőket, akik annak ellenére sem mentek férjhez, hogy a társadalom úgy gondolta róluk, hogy már eladósorban vannak.
Az agglegény kifejezés máig sem ment ki a divatból, vénlányokat, ne adj' isten aggszüzeket emlegetni azonban politikailag már egy kicsit sem korrekt. Ez a viktoriánus Angliában azonban még nem volt így, bátran írt ki hát egy magazin pályázatot, melyben arra kérte a még mindig párjukra váró – vagy épp egyáltalán nem váró – nőket, írják meg nekik pár mondatban, miért is maradtak hajadonok.
Egy magazinnak küldték el válaszaikat
A Tit-Bits magazin felhívására – mely pénzjutalommal kecsegtette a kitárulkozó hölgyeket – érdekes válaszok érkeztek, melyek ugyanakkor rámutatnak arra, hogy a nők ezelőtt 140 évvel sem kerestek nagyon mást a férfiakban, mint manapság.
Érdemes ugyanakkor tudni, hogy ebben a korban a nők amolyan két világ közti helyzetben éltek: a munkaerőpiacon már megjelentek, de szavazni, perelni vagy ingatlant birtokolni nem volt joguk.
A társadalmon belüli egyenlőtlenségek a házasságokban csak még jobban kiéleződtek, így érthető, hogy voltak, akik nem akarták mindenáron igába hajtani fejüket…
A Tit-Bits 1889-ben tette fel a nagy kérdését, és valószínűleg meglepődtek azon, hányan és milyen érdekes válaszokkal szolgáltak arra, így végül nem egyetlen győztest hirdettek, hanem minden nőnek, akinek írása bekerült a lapba, küldtek öt shillinget. Ez a mai értékén bő kilencezer forintnak megfelelő összeg nem valószínű, hogy már önmagában vonzó volt – el tudjuk képzelni, hogy a válaszadók motivációjában nagymértékben benne volt annak igénye, hogy hallassák a hangjukat, és elmondhassák, ők hogyan érzik magukat a bőrükben viktoriánus kori nőként.
Lássuk tehát a legjobb válaszokat!
Ezért maradtak régen egyedül a szinglik
Volt, aki egészen egyszerűen lenézte a férfiakat: nem is rejtette ezt véka alá.
„Mert nem akarom bővíteni az állatseregletemet, és a férfiállatot kevésbé tartom szelídnek, mint a kutyát, kevésbé szeretetre méltónak, mint a macskát, és kevésbé szórakoztatónak, mint a majmot.”
Mások átlátták, mi mindenre kényszeríthetné őket férjük.
„Most csak szobalány vagyok. Ha férjhez megyek, feleség, anya, ápolónő, házvezetőnő, szobalány, varrónő, mosónő, szobalány és takarítónő lennék.”
„Mert más szakmák is nyitva állnak előttem, amelyekben rövidebb a munkaidő, kellemesebb a munka, és esetleg jobb a fizetés.”
Az erősebbnek tartott nem szabadságát nem vette el a házasság, a következő válaszadó szerint azonban neki fejet kellett volna hajtania férje előtt: ezt utasította el.
„Mint a prérin a vad musztáng, amely szabadon kóborol, és teljes megvetéssel húzza el fejét a lasszó közeledtére – amely, ha egyszer a nyakába akasztják, foglyul ejti –, én is kellemesebbnek találom a szabadság és a fogság határán lépkedni, mint hagyni, hogy a csapdába ejtő a nyakamra dobja a házassági lasszót.”
Volt, aki túl értékesnek tartotta magát ahhoz, hogy csak úgy odadobja magát egy férfinak.
„Elhagyott kincses rakomány vagyok a násztenger partján.”
Akadtak persze válogatós válaszadók is.
„Mert én egy angol hölgy vagyok, és az amerikaiak monopolizálják a piacot.”
„Mert a jó emberek ritkák, de a bolondok sokan vannak, ezért vagyok egyedülálló huszonhét évesen.”
„Sokan tetszetősek a szemnek, de közelebbről sekélyesnek bizonyulnak.”
„Vénlány létem okát idézettel válaszolom meg. Az összes élő férfi közül még soha nem láttam azt a különleges arcot, amelyik jobban tetszett volna, mint bármelyik másik.”
Akadt aztán olyan is, aki veszélyesnek érezte ezt a köteléket.
„Mert (mint egy darab ritka porcelán) törékeny vagyok, és bár javítható, de nehezen összeilleszthető.”
Végül olyan is akadt, aki viccel ütötte el a kérdést:
„Olyan vagyok, mint a puskás önkéntesek: mindig készen állok, de még nem keresnek.”
