Gulácsy Lajos a magyar festőművészet egyik legkülönösebb alakja, aki nemcsak festett, de írt is, megteremtve saját, semmihez sem hasonlítható világát. Művei visszatükrözik az évek során fokozatosan kibontakozó skizofrénia lefolyását. Élete és munkássága a mai napig felveti a kérdést: vajon betegsége tette azzá a művésszé, akivé vált, vagy sorsának tragikuma nélkül is ott lakozott benne az oly keveseknek jutó abszolút tehetség?
Gulácsy Lajos 1882-ben látta meg a napvilágot Budapesten. Autodidakta módon sajátította el a festészetet, és már tizenhét éves korában kiállították művét a Műcsarnokban. Azonban élete során betegsége előtt és után sem tudott úgy feloldódni a művészi közegben, ahogy igazán szeretett volna. 1914-ben nemcsak az első világháború, de Gulácsy pszichotikus állapota is a felszínre tört, ami végleg ellehetetlenítette ebben. Művei a skizofrén tünetegyüttes és a betegség lefolyásának meghamisíthatatlan lenyomatai.
Mérgező családi gyökerek
Gulácsy számára nem volt kikövezve az út a boldog családi élet felé. Mérnök édesapja nehezen találta a boldogságot. Első felesége korán elhunyt, második felesége pedig rávette újdonsült férjét, hogy korábbi házasságából származó két gyermekét öccséhez küldjék. A két kislány torokgyíkkal érkezett új családjukba, ahol a megfertőzött unokatestvérek elhunytak a betegségben. Az elhunyt feleség örökségét pedig az új nevelőszülőknek adta idősebb Gulácsy Lajos, ami később a család teljes elszegényedéséhez vezetett. Az új feleség öt vetélés és egy kisgyermek halála után, koraszülöttként hozta napvilágra a kis Lajost. Születésétől kezdve édesanyja bársonypárnán, gyöngyszemként védte kisfiát. A nincstelenségből fakadóan gyakran éheztek. Az édesapa halála után pedig a teljes elszegényedés mellett anya és fia kapcsolata szimbiotikussá, összefonódottá vált.
Apja már gyermekkorától meglátta fiában tükröződni a zsenialitást, már gyerekként különleges ruhákba öltöztette, és mindennél jobban támogatta festői megnyilvánulásait. Ellenben túlóvó, ám zsarnokoskodó édesanyja ellenezte a művészi élet lehetőségét, próbálta kontrollálni fia életét. Talán nem is véletlen, hogy Gulácsy Lajos nőkhöz fűződő viszonya ambivalens volt. Anyját is mindennél jobban szerette, miközben sorozatos külföldi útjait értelmezhetjük a túl szorosan ölelő karok elől való menekülésként is.
Mindenkori különc
Gulácsy már gyermekkorában eltért az átlagtól, és ez felnőttkorára csak fokozódott. Ő volt a „kis különc” minden társaságban. Még a kevésbé normákhoz igazodó művészközegből is erőteljesen kitűnt furcsa, színpadias öltözködésével és modoros viselkedésével. Gyakran visszavonult önmagába, a magányt szerette. Kárpáti Aurél „magányos sétálónak, felhőkereskedőnek, csigahéjba búvó remetének” hívta. Láthatóan nem a figyelemért különcködött, hanem valóban sajátos személyiséggel bírt, aminek kosztümök és jelmezek segítségével próbált teret engedni. Állítólag Munkácsy temetésén is elmaszkírozva jelent meg, és a kocsis helyett ő fogta a gyeplőt a temetési kocsin.
Édesanyjával való kapcsolata és különcsége is hozzájárult a szexualitáshoz való ambivalens viszonyulásához. Művein előszeretettel szerepeltek nők, romantikus vagy olykor erotikus jelenetek, ennek ellenére életének a szexualitás nem volt része. Ambivalens érzései szélsőségekben nyertek teret, hiszen Na’Conxypan világában bűnös, tiltott cselekedet volt a szexualitás. De mi is az a Na’Conxypan?
„Na’Conxypanban hull a hó”
Gulácsy nemcsak egy sajátos, de egy teljes egészében megkonstruált és felépített világot teremtett magának. Na’Conxypan biztonságos és ismert utcái és lakói között otthon érezhette magát. Ezt a világot először nem ecsettel, hanem tollával teremtette meg. Később írói fantáziájának termékei kerültek festővászonra. Ez a világ volt az ő hazája, melynek nyelvét csak ő ismerte. A skizofréniára oly jellemző szürreális elemek és furcsa nyelvi formák jelenhettek itt meg. Ilyen például a neologizma, ami az egyén által alkotott szavakat jelöli, melyek nem tartoznak egyetlen nyelvhez sem, de az ő számára jelentéssel bírnak. „Piripiri nagyherceg fitoskás orrát izgágásan illegbillegette… ” írta Gulácsy. Betegsége elhatalmasodásával az álomvilágban is megjelenik a veszély, a harc, ami a gyengéket, különcöket, bolondosakat, álmodozókat magával sodorja. Juhász Gyula, aki jó barátja volt, így ír róla: „NAKONXIPÁN volt az ő hazája, ez a furcsa ország, amely szerinte Japán és a Hold között fekszik, és amelynek nyelvét ő tudta csak beszélni az összes földi emberek közül. Beszélt is, írt is sokat nakonxipánul, és képein is gyakorta szerepelnek ennek az álomtartománynak apró, mulatságos lakói.”
Kirobbanó háború, kirobbanó elme
Az eddig is labilisnak nevezhető Gulácsyt pszichés egyensúlyának megtartásában nagyban segíthette művészete. Végül betegségének kulcsélménye az első világháború kirobbanása volt, amikor éppen barátjánál tartózkodott Velencében. Rettegni kezdett, hogy őt is behívják katonának, és miután ez nem történt meg, attól félt, hogy katonaszökevényként körözik. Felerősödő szorongása, paranoiditással társult. A valósággal való kapcsolatát fokozatosan elvesztette, majd pszichotikus állapot alakult ki nála. Mindent magára vonatkoztatott, mindenkiben az üldözőt látta. Többször kísérelt meg öngyilkosságot is. „Lajos a terem közepén homlokához tartja a revolvert, nekiugrok és nagy küzdelem árán kicsavarom a fegyvert a kezéből. Pár perc múlva eszméletére tér, és megköszöni, hogy megmentettem” – írja Silvio Gulácsy anyjának ekkor. Gulácsy skizoid személyisége hajlamosító tényező volt betegségének kialakulásában, ami a kulcsélmény hatására fordult át valódi skizofréniába. Művei a háború során megváltoztak, az ekkor festett máig fontos művekként számontartott képek joggal váltak a szürrealizmus előfutáraivá. A rizsporozott hajú túlvilági alakok növényi, állati és emberi formákkal keveredtek és jelentek meg az ecsetvonások után.
Krónikus lefolyás, teljes kiüresedés
1914. augusztus 20-tól idegszanatóriumban kezelték. Állapota hullámzó volt, félt mindentől és mindenkitől, alig aludt és táplálkozott. Első kórházi kezelése 1915. május 20-ig tartott, ezután Gulácsy majdnem két éven át nem került kórházba. 1917. március 18-tól május 14-ig, majd szeptember 25-től egészen 1918. július 27-ig a Moravcsik Klinikán kezelték. Itt találkozott Juhász Gyulával, aki betegtársa volt. Ezekben az időkben fejezte be utolsó festményeként is emlegetett Arte vita natura című képét. Utolsó képe már lényegében búcsú az élettől. A festmény közepén ott sötétlik Gulácsy sírboltjának a bejárata. Ezekben az időkben több képét átfestette, felvagdalta, képei tükörképei voltak háborodott lelkének. 1919. július 26-án ismét bevonult a Moravcsik Klinikára, ezután az alkotói szikra kialudt.
1922 szeptemberében Keleti Artúr önálló gyűjteményes kiállítást szervezett Gulácsy műveiből az Ernst Múzeumban. A festőt kiengedték az ápolók kíséretében, de valójában már nem volt jelen. Bálint Jenő újságíró így írt erről: „képtől képhez vezették: megmutatták azt a képet, amelyre a legbüszkébb volt, amelynek ezt a címet adta: »Dal a rózsatőről«. »Igen, igen«, szólt távolba révedő tekintettel Gulácsy, majd mosolyogva annyit mondott: »emlékszünk«”. Ugyanebben az évben írta meg hozzá versét Juhász Gyula, melyben gyönyörűen kirajzolódik betegségének tragédiája:
„Lajos, elér-e hozzád még a hangom,
Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,
Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó
S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szívedhez,
E nagy, bíbor virághoz, mely beteg
És az agyadhoz, mely – ó drága serleg! –
Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús
Juhászkolomp a végtelen teren
És fölver-e egy percre álmaidbul,
Melyekben nincs már többé értelem?”
1924. április 23-án mint gyógyíthatatlan beteget átszállították a lipótmezei elmegyógyintézetbe, ahol 1932. február 21-én bekövetkezett haláláig egyre nagyobb bezártságban és érzelmi tompultságban élte le élete hátralevő részét. Betegségének lefolyása típusos, az első pszichotikus epizód hosszabb ideig tartott, majd jött egy hosszabb, pszichésen nagyjából tünetmentes állapot, később egyre rövidebbek lesznek ezek a jó időszakok. Végül főleg apátia, motivációhiány, indítékszegénység, akarathiány jellemzi, melynek része és egyben következménye is a kreativitás, az alkotás képességének elvesztése.
Gulácsy művészetétől nehezen elvonatkoztatható alapvetően is furcsa, különc személyisége, azonban a kreatív alkotás valószínűleg sokkal inkább pozitív védőfaktor volt betegségével szemben, mintsem következménye annak. Enélkül valószínűsíthetően állapotának romlása hamarabb bekövetkezett volna, amit Németh Attila Művészek és pszichopatológia című könyvében is megerősít.
A CIKK SZERZŐJÉRŐL
Szabó Jennifer a Dívány pszichológus szakértője.
