Simona Kossak neve ma már legendás a természetvédők között, de életében inkább különcként, sőt olykor félelmetes boszorkányként emlegették. A Białowieża-erdő szívében egy roskadozó faházban lakott – villany nélkül, víz nélkül –, de soha nem egyedül. Holló ült a vállán, vadkan kóborolt a küszöbén, és olykor egy hiúz osztozott vele az ágyán. A falubeliek szerint értette az állatok beszédét. Ő maga azonban nem varázslónak, hanem biológusnak tartotta magát, aki egész életében a vadonért küzdött – köztük a kihalás szélén álló síkvidéki hiúzért.
És miközben a világ furcsán nézte, Simona Kossak következetesen élte a maga életét, amelyben az ember és az állat nem ellenség, hanem szövetséges volt.
Egy nő, aki hátat fordított a családi hagyománynak
Simona Kossak Lengyelországban született 1943-ban, egy olyan családba, amelynek neve összeforrt a művészettel. A Kossakok Krakkóban szinte dinasztiát alkottak: dédapja, nagyapja és apja is festőként vált ismertté. Anyja, Elżbieta, erős akaratú asszony volt, aki férje művészi világához igazította életét. A környezet biztosra vette, hogy lányaik is ecsetet ragadnak majd – ám Simona más utat választott.
Gyerekként nem a vásznak és festékek érdekelték, hanem a kertekben bóklászó macskák, a fészküket rakó madarak és minden apró élőlény, ami körülötte mozgott. Míg nővérei művészetről beszélgettek, ő órákig figyelte a szúnyogok rajzását. Már ekkor látszott, hogy nem illik bele a családi mintába.
Hogyan lett Simona Kossak a természet szerelmese?
Diákként is másképp tekintett a világra, mint társai. Az állatokat nem kísérleti alanynak, hanem személyiségnek látta.Egyetemen a biológiát választotta, és hamar nyilvánvaló lett, hogy a természet számára nem szakma, hanem életforma.
A fordulópontot a Białowieża-erdő hozta el – Európa egyik utolsó ősi síkvidéki rengetege. A hatalmas fák és a nesztelenül ólálkodó ragadozók világa lenyűgözte, tudta, hogy többé nem a város az otthona.
A kunyhó
Amikor először meglátta a Dziedzinka nevű faházat teliholdas éjszakán, azonnal eldöntötte, ott marad. A kunyhó romos volt, hiányzott a padló, a szobákban penész szaga terjengett, de Simona úgy érezte, rátalált az otthonára. A białowieżai erdő mélyén álló ház lett életének központja, ahol nem csak ő lakott, hisz hamarosan állatok egész sora költözött mellé. Egy kismalac, aki kutyaként követte, egy holló, aki bicikliseket terrorizált, és egy hiúz, aki szívesen feküdt mellé az ágyban.
A falubeliek fejcsóválva suttogtak róla: ki az a nő, aki ilyen életet választ magának?
A „terrorista” varjú és a házi vaddisznó
A környéken legendává vált Korasek, Simona hollója, aki egy hírhedt tolvaj volt. Eltűntek miatta cigarettatárcák, kulcsok, pénzek, sőt hivatalos iratok is. Egyszer egy erdőőr büntetőcédulát akart átadni Simonának, mikor Korasek kikapta a papírt, felrepült a tetőre, és darabokra tépte. Simona nevetőgörcsöt kapott, a hivatalnok pedig tehetetlenül állt alatta.
A madár leginkább a bicikliseket szerette bosszantani. A fejükre rontott, feldöntötte őket, majd győztesen ült a kerékpár nyergébe, mintha zsákmányt szerzett volna. A helyiek biztosak voltak benne, hogy boszorkányság van a dologban, hiszen „normális” holló így nem viselkedik.
De nem csak Korasek volt különös lakótárs. Żabka, a kismalacként befogadott vaddisznó tizenhét éven át élt mellette. Úgy viselkedett, mint egy hűséges kutya, követte mindenhová, a lábához simult, sőt simogatást kért. Ez a meghitt kapcsolat végleg megerősítette a falubeliek szemében, hogy Simona különleges képességgel érti az állatok nyelvét.
A szarvasok is befogadták Simonát
Életének egyik legmegrendítőbb élménye volt, amikor a kézből nevelt szarvasai hangos, ugató kiáltással próbálták visszatartani: ne menjen tovább a tisztáson, mert veszély leselkedik.
„Akkor értettem meg, hogy elfogadtak a falkájuk tagjának. Meg akartak védeni.”
– mesélte később. Számára ez nemcsak kutatói tapasztalat, hanem bizonyíték volt arra, hogy az ember valódi bizalmi kapcsolatot alakíthat ki a vadon élő állatokkal.
Simona Kossak neve összefonódott a nagyragadozók védelmével
A kilencvenes évek elején a Białowieża-erdőben kutatók telemetriás nyomkövetést akartak végezni. Ez rádiós nyakörvet jelentett volna hiúzokon és farkasokon, de a befogáshoz illegális vasfogókat tettek ki, ami súlyos, gyakran halálos sérülést okozó csapdákat. Amikor Simona rájuk bukkant, összeszedte őket, és hazavitte. A kutatók visszakövetelték, ő viszont nem adta. Hatalmas botrány kerekedett az ügyből, mert lopással vádolták, ami miatt bíróság elé került.
A konfliktus hónapokig húzódott, a sajtó is felkapta a történetet. Kossak szembement a tudományos közösség egy részével, de a közvélemény és a természetvédők egyre inkább az ő oldalára álltak. Küzdelme hozzájárult ahhoz, hogy a hiúz és a farkas a természetvédelmi harc szimbólumává váljon Lengyelországban és Európában.
A tudomány végül elismerte a munkásságát
Miközben a környékbeliek boszorkányként emlegették, a tudományos világ elismerte. Simona Kossak doktori, majd professzori címet szerzett, és a lengyel állam kitüntetéssel jutalmazta munkáját. Amit sokan különcségnek hittek, azt a szakma tudásnak és elhivatottságnak látta.
Keserű irónia, hogy néhány évvel halála után éppen az az ország engedélyezett tömeges fakivágást a Białowieża-erdőben, amely korábban díjakkal halmozta el. Bár a döntést később felfüggesztették, az erdőért folytatott küzdelem azóta sem ért véget. Simona 2007-ben hunyt el – nem láthatta, hogyan dúlják fel újra szeretett erdejét.
Simona Kossak öröksége
Története azonban nem merült feledésbe, Adrian Panek 2024-ben bemutatott filmje újra középpontba helyezte alakját. Sandra Drzymalska alakításában nemcsak a kutató szigorát, hanem a természet iránti mély szenvedélyét is láthatjuk. A film nem hagyományos életrajz, inkább sodró erejű portré, amely bemutatja, milyen volt nőként és tudósként helytállni egy férfiak uralta közegben, és hogyan kötötte össze életét végérvényesen az erdővel.
A fények, árnyékok és csendek ugyanazt a világot idézik fel az életrajz ihletésű filmben, amelyben Simona otthonra talált. Öröksége ma is velünk van, emlékeztet arra, hogy egyetlen ember is képes szembemenni a többséggel, és maradandó nyomot hagyni, nemcsak a tudományban, hanem a természet történetében is.
Lord Byron angol költő is nagy állatbarát volt, és nagyon érzékenyen érintette, amikor el akarták tiltani attól, hogy kutyát tartson cambridge-i kollégiumi szobájában. Nagyon cselesen játszotta ki a kollégiumi szabályzatot. Olvasd el ezt a cikkünket is, mesélünk róla.
