Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az ókori római rabszolgák között nemcsak gladiátorok és bányamunkások voltak, hanem több nyelven beszélő házitanítók is – de a filozófus Epiktétosz és a mesemondó Aiszóposz is rabszolgaként élt.
A rabszolgák az ókori Rómában a gazdaság működésének zálogai voltak: vérükkel, verejtékükkel és könnyeikkel építették fel a birodalmat, s közülük csak nagyon kevesen élhették meg, hogy a szabadságot jelképező pileust a fejükre tegyék.
Foglyok tízezreit tették rabszolgává
A rómaiak elsősorban hódítások által tettek szert újabb és újabb rabszolgákra: a folyamatos háborúk állandó rabszolga-utánpótlást biztosítottak a Birodalom fénykorában.
Csak a Karthágó ellen viselt három háború 75 000 rabszolgát jelentett a hódítóknak, Epirusz kifosztása pedig 150 000 ember rabszolgasorba taszításával végződött.
A Görögországból, Egyiptomból, Észak-Afrikából, Galliából vagy Kis-Ázsiából származó háborús foglyok és a meghódított törzsek tagjai a piactérre kerültek, ahol félmeztelenül, a nyakukban egy fatáblával állították ki őket. Ezekre minden, lényegesnek tartott információt ráírtak: az eladni kívánt fogoly nevét, korát, képességeit és fontosabb jellemzőit. A rabszolgasorba taszított családtagokat egyenként adták el, az anyákat is elválasztották gyermekeiktől.
De nem csak a leigázott népek tagjai válhattak rabszolgává. Az is megesett, hogy szabad, római gyerekeket adtak el rabszolgaságba, hogy javítsák a család anyagi helyzetét vagy rendezzék az adósságokat. A szökött elítéltek és a dezertált katonák is megmenekülhettek a rájuk kirótt, jóval súlyosabb büntetés elől, ha rabszolgának álltak.
"Beszélő eszközök" a Római Birodalomban
A rómaiak számára a rabszolga ugyanolyan árucikknek és vagyontárgynak számított, mint a földterület vagy a jószágok. Marcus Terentius Varro, az egyik legkiemelkedőbb római tudós és polihisztor instrumentum vocalenek, azaz „beszélő eszköznek” nevezte a rabszolgákat, akik semmilyen joggal nem rendelkeztek, és teljes mértékben ki voltak szolgáltatva gazdáiknak. Minél több rabszolgát birtokolt valaki, annál előrébb állt a társadalmi ranglétrán: a történetíró Tacitusnak például négyszáz rabszolgája volt Pedaniusban. A rómaiak igyekeztek különböző területekről beszerezni rabszolgáikat: úgy vélték, így kevesebb az esély egy esetleges lázadásra.
Gladiátorok és lázadók
Az elnyomott rabszolgák időnként megelégelték szenvedésüket, ami óriási rabszolgalázadásokhoz vezetett. Ezek közül a legismertebb a gladiátor Spartacus vezette lázadás, amely során 70 000 rabszolga harcolt a római hadsereg ellen. A rómaiak könyörtelenül leverték a felkeléseket, és törvényeik szerint ha egy rabszolga ura ellen fordult, a többi rabszolgára is kivégzés várt.
A legrosszabbul azok a hadifoglyok jártak, akiket gladiátoriskolákba adtak el, vagy pedig nehéz fizikai munkát végeztettek velük. Őket láncra verve, bányákban dolgoztatták, és gyakorlatilag semmi reményük nem volt arra, hogy egyszer majd szabad emberként élhetnek. A rabszolgatartók arról is gondoskodtak, hogy ne jusson eszükbe a szökés:
sok rabszolga vasból készült nyakörvet viselt, amibe belevésték gazdája nevét és címét.
Akárcsak a szarvasmarhák, gyakran kaptak tetoválást, vagy pecsétet a homlokukra, amelyen feltüntethették gazdájuk nevét.
Háziszolgák és házitanítók
A rómaiak természetesen tartottak háziszolgákat is – az ő életük minimálisan könnyebb volt, hiszen nem feltétlenül kellett nehéz fizikai munkát végezniük. A városokban szinte minden háztartási munka rájuk hárult, de alkalmazhatták őket szakmunkásként, kovácsként vagy pékként is.
Léteztek közrabszolgák is, akikre az olyan nemszeretem munkákat bízták, mint a tűzoltás vagy a kivégzések végrehajtása.
A rabszolgák „második generációját” azok jelentették, akik rabszolga anyától születtek. Őket szintén legtöbbször a háztartásban foglalkoztatták: lehetett belőlük például szabó vagy ételkóstoló (praegustator) – ez utóbbi a rengeteg mérgezéses gyilkosság idején nem volt teljesen veszélytelen. Mai szemmel nézve időnként különös feladatokat bíztak a rabszolgákra: létezett olyan munkakör is, amikor a rabszolgának kellett megjegyeznie gazdája ismerősei nevét, így megkímélve urát a szégyentől, ha egy lakomán nem jutott eszébe egy régen látott ismerőse neve.
Mások feladata az volt, hogy a lakomákon segítsenek uruknak a cipő le- és felhúzásában.
A házi rabszolgák közül kerültek ki a római nemesek gyermekeinek nevelői, és akiket szelíd, de határozott természetük miatt uraik alkalmasnak találtak rá, felügyelőként (vilici) foglalkoztatták társaik felett. A rabszolganők szintén a konyhán dolgoztak, gondot viseltek gazdáik gyermekeire, vagy éppen afféle házi fodrászként vagy fürdősként foglalkoztatták őket. Törvényesen nem mehettek feleségül egyik férfitársukhoz sem – sokan viszont teherbe estek gazdáiktól, s közös gyermekeik a római úr gyermekeivel együtt nőttek fel. A római jog szerint azonban ha az anya a terhesség ideje alatt bármilyen rövid ideig szabad volt, a gyermek szabad emberként látta meg a napvilágot.
Kétévente új cipő
A Római Birodalomban a rabszolgák tehát széles spektrumon szolgálták a leigázóikat. A házitanítók, a mezőgazdasági munkások és a gladiátorok éppúgy nem voltak szabad emberek, mint a költő Phaedrus vagy a filozófus Epiktétosz, aki fiatalkorában Nero testőrségében szolgált. A házi rabszolgák gazdájuk otthonában, egy elkülönített lakrészben éltek, rendszerint többen egy helyiségben, de nemek szerint elkülönítve. A vidéki birtokokon sokszor saját maguknak termelhették meg a zöldségeket, a városokban gazdáik maradékából állt az étkezésük. Külső megjelenésüket tekintve nem különböztek jelentősen a szabadoktól: ugyanúgy tunikát viseltek, kétévente új cipőt is kaptak, bizonyos ruhadarabokat (például stólát) azonban nem viselhettek.
Seneca szerint a római szenátus egyszer fontolóra vette, hogy egyenruhát biztosítson a rabszolgáknak, de végül elvetette az ötletet: állítólag megijedtek attól, hogy fellázadnának, ha megtudnák, mennyien vannak valójában.
A szerencsésebbeket gazdájuk felszabadította: ekkor fejükre került a pileus, a szabadság jelképe. Mások évtizedeken át, apránként gyűjtögették össze az összeget, amely árán megválthatták szabadságukat. Többségük számára azonban életre szólt a rabszolgaság, amit hivatalosan soha nem törültek el a Római Birodalomban.
Ha szívesen olvasnál arról is, milyen volt az újkori rabszolgák élete, ezt a cikket ajánljuk.
