Napjainkban Budapest éjszakai életének megkerülhetetlen pontjai a romkocsmák. Hogyan indultak, és miért lettek annyira népszerűek ezek a szedett-vedett berendezésű, lepusztult belvárosi épületekben vagy belső udvarokon kialakított helyek?
A 2000-es évek elején – amely időszakra e sorok írójának fiatalkora is esik –, ha szórakozni indultunk, vagy esetleg csak éjszakába nyúlóan beszélgetni akartunk egy pohár ital mellett, alaposan át kellett gondolni a dolgot. Az éjszakai járatokra igen sokat kellett várni, még nem járt egész éjjel a négyes-hatos, taxira kispénzű egyetemistaként nem is gondolhattunk. Fröccskultúra nemigen létezett: máig emlékszem arra a belvárosi helyre, ahol a pincérnő elkerekedett szemmel nézett rám, amikor hosszúlépést kértem. Ráadásul egész sokáig már előre el kellett határozni, hogy enni vagy inni szeretnénk-e: a klasszikus kocsmákban ételt nemigen kínáltak, legfeljebb retró melegszendvicset vagy sós mogyorót.
Persze a város sem úgy nézett ki, mint manapság: a mai „bulinegyed” helyén nagyítóval kellett keresni egy-egy helyet, ahová le lehetett ülni. Nyoma sem volt az utcákon hömpölygő bulituristáknak: a Dob utcában dolgoztam nyári diákmunkásként, egy antikváriumban, de a lepusztult környéken lévő kis üzletbe szinte soha senki nem tette be a lábát, néhány elszánt turistát kivéve, akiket a hajdani gettó tragikus története vonzott oda. Budán ugyan ott volt a Ráckert, de 2001-ben, a fürdő felújítása miatt az is bezárt. Lehetett (volna) még a Népligetbe járni az E-Klubba, de sem a távolság, sem az ottani közönség vagy zene nem csábított oda.
Világmegváltás foszladozó kanapékon
Aztán egyszer csak történt valami. A lepusztult, üresen álló, esetleg (r)omlásnak induló épületek egyikébe-másikába beköltözött az élet.
Megviselt asztalkák, jobb napokat látott székek (amelyek a legritkább esetben voltak egyformák), foszladozó kanapék tűntek fel.
Nyári estéken lampionokat szereltek fel a házak belső udvarán álló fákra vagy a tűzfalra, és kiválóan lehetett bölcsészként világmegváltó beszélgetéseket folytatni egy-két pohár hosszúlépés mellett.
Az első budapesti romkocsma
Az első „fecske” a Szimpla volt, akkor még a Kertész utcában. „Volt egy űr a városban, a Tütü Tangó bezárt, a Tilos az Á régen nem volt már. A Ráckert működött, de téli helyek nem voltak. A kis Szimplát úgy építettük meg, hogy mi jól érezzük magunkat. Hogy ez az akkori Budapesten egybeesett néhány száz másik ember ízlésével, az szerencsés véletlen volt” – mesélték az alapítók (négy bölcsész fiatal) 2007-ben a Magyar Narancsnak. Utána hamarosan, immár a Kazinczy utcában megnyílt a „nyári” hely, a Szimpla Kert, amely fölé teherautóponyva-maradékokból eszkábáltak tetőt. A hely elképesztő módon, igen rövid idő alatt népszerű lett: „Első este megálltam az ajtóban, és csak néztem a bejövőket, sebesen jártak a kezek a mobiltelefonokon, látványosan terjedt az információ” – idézte fel a nyitást az egyik alapító a már említett interjúban. „Mélységes döbbenet ült az arcokon. Csomó, Budapesten lakó ember abszolút turistának érezte magát. Mintha egy másik bolygóra vagy egy idegen városba kerültek volna.”
Változó helyszínek, töretlen népszerűség
A Szimpla többször cserélt helyszínt az ingatlanrendeletek miatt, a népszerűség azonban töretlen maradt, ami idővel újabb bővítésekre adott lehetőséget. Megnyílt a Szimpla kiskert, az étterem Dupla néven, majd bolhapiac, filmvetítések, koncertek és megannyi más program színesítette a kínálatot. Szinte nem volt olyan ötlet, amit ne valósítottak volna meg idővel: élő könyvtár (amelynek keretében a „többségtől” eltérő etnikai, vallási hovatartozású, szexuális orientációjú, egészségügyi állapotú vagy szociális helyzetű emberekkel lehet megismerkedni, beszélgetni) éppúgy helyet kapott a romkocsmában, mint designpiac, vintage holmik vására, bicikliadományozási rendszer, kertmozi, jótékonysági sütivásár, és még sorolhatnánk.
Mindez azonban, kiegészülve az egyre nagyobb számban érkező turistákkal, azzal is járt, hogy megfogyatkozott a hajdani törzsközönség. Megérkeztek viszont az angol legénybúcsús csoportok (minden szállodai recepciós rémálma), és a romkocsmákból egyre inkább az tűnt el, ami hajdan odavonzotta a törzsközönséget.
„Amikor a közönség felét nem ismertük látásból se, akkor gyanús lett. Nagyjából az új kert első nyarán, 2004-ben lehetett érezni, hogy intézményesültünk. Akkor láttunk először öltönyös japánt.”
Szimpla, Szóda, Tetthely
A romkocsmák száma viszont egyre gyarapodott. A Szimpla sikerén felbuzdulva rövidesen gombamód megszaporodtak a környéken a hasonló intézmények: a Szóda, a Tetthely, a Kuplung, a Mumus…A turisták számára szinte kötelező volt felkeresni valamelyik helyet, főleg azután, hogy az útikönyvek és utazással kapcsolatos weboldalak is beszámoltak a különös budapesti helyekről, ahol hamisítatlan hipszteréletérzés foghatja el a betérőt a használtcikk-üzletekből beszerzett eklektikus székeken ücsörögve. (A Szimpla például a Lonely Planet 2011-es szavazásán a világ (!) harmadik legjobb bárjának megtisztelő címét nyerhette el.) A romkocsmák Budapest éjszakai életének jellegzetes, sehol máshol ilyen mennyiségben (és egymáshoz ilyen közelségben) fel nem lelhető kulturális elemei lettek, amelyek már régen többet jelentettek egyszerű szórakozóhelynél: egy generáció életérzését testesítették meg.
A belvároson innen és túl
Időközben Belső-Erzsébetvároson túl is megjelentek a romkocsmák: a Pótkulcs a Csengery utcában, Óbudán a Kobuci-kert, a városligeti Kertem vagy hajdani személyes kedvencem, az akkor épp a Futó utcában működő West Balkán. Az eredetileg a Kopaszi-gátnál induló szórakozóhely később, amikor a Corvin-negyed építési munkálatai kiszorították, a Nagytemplom utcába, majd a Nyugati pályaudvarhoz, a Skála Metró épületébe költözött. Karrierjének 2011-ben tragédia vetett véget: 3000 embert engedtek be a helyszínre, majd amikor pánikhangulat tört ki, a tömeg agyonnyomott három fiatal nőt. Az eset után a zenés-táncos szórakozóhelyek működését szigorították.
Romkocsma a tetőn
A romkocsmák igen hosszú listájából – helyszűke miatt – még egy helyet emelnénk ki: a Blaha Lujza téren álló, hajdan Budapest patinás áruházának emeletén helyet kapó Corvin-tetőt. A Corvin Áruház, századfordulós pompája után, az 1960-as években kapta azt az alumíniumborítást, amely sokáig a kiesnek egyébként sem nevezhető tér egész hangulatára rátelepedett. A szórakozóhely az áruház negyedik és ötödik emeletét foglalta el – a negyediken korábban, a hőskorban az ott dolgozók gyermekeinek működtettek óvodát. 2007-ben nyitott meg, ütött-kopott teherlifttel lehetett felmenni a tetőre, a belső terekben tánctér működött, a tetőn pedig kilátás nyílt a városra – 2in1 rooftop bár és romkocsma, ahonnan kiválóan lehetett még a tűzijátékot is látni, mint azt egyszer ki is próbáltam. A Corvin-tetőt 2013-ban felújították, de újabb öt év múlva pont került a történetük végére: 2018-ban a kerületi önkormányzat bezáratta.
Hosszú még a romkocsmák listája, de a hajdaniak közül már alig működik valamelyik. Azok a helyek, amelyek túlélték a Covidot, megváltoztak. Hogy vannak-e még autentikus romkocsmák? Egészen biztosan, bár az azóta eltelt húsz évben érthető módon nemcsak a helyek, hanem a hajdani célközönség is megváltozott, átalakult. Kiköltöztünk a város szélére, családot alapítottunk, és a hajnalig tartó világmegváltásoknak is vége szakadt. De néha azért jólesik nosztalgiázni egy félreeső belső udvarban, és egy tűzfal árnyékában keresgélni az eltűnt idő nyomait.
