Idén a Kossuth- és Jászai Mari-díjas Csákányi Eszter, az Örkény Színház társulatának tagja kapta a Psota Irén tiszteletére alapított díjat. A Rózsavölgyi Szalonban tartott átadón megidézték a díj névadójának feledhetetlen alakját is.
A Psota Irén-díjat 2016-ban alapította Almási Éva, a Nemzet Színésze akkor elhunyt pályatársa emlékére. Az elismerést minden évben annak a kolléganőnek ítélik oda, akinek sokszínűsége és tehetsége méltó Psota Irén szakmai örökségéhez. 2025-ben Csákányi Eszter kapta a díjat. A laudációt tartó Pintér Béla kiemelte az ő színpadi jelenlétének sokszínűségét, őszinteségét és hihetetlen energiáját. A színész-rendező humorral és elismeréssel beszélt arról, hogy Csákányi Eszter tehetsége és munkája mennyire meghatározó a magyar színházi életben, és hogy Psota Irénnel mennyi közös vonásuk van. De milyen is volt Psota Irén? Felidézzük legendás alakját.
Psota Irén nem csak színésznőként volt egyedülálló
Nem lehetett nem észrevenni. Az a fajta ember volt, akinek a jelenléte szinte szétfeszíti a teret, akiről azonnal tudod, hogy ha belép egy szobába, ott történni fog valami. Elég volt, ha felcsendült rekedtes nevetése – nem harsányan, nem tolakodón, hanem úgy, mint aki pontosan tudja, hogy minden figyelem az övé lesz, ha akarja. És a hangja! Az a mély, karcos, szenvedélyes hang, amit egyetlen más színésznőéhez sem lehet hasonlítani. Ha ő szavalt, nem verset hallottál, hanem egy teljes életet. Ha énekelt, nem dalt kaptál, hanem egy egész sorsot. Ez volt Psota Irén.
Amikor játszott, az egész világ megszűnt, és csak ő maradt a színpadon. Nem volt benne semmi finomkodás: ha kellett, üvöltött, ha kellett, olyan csöndet teremtett, hogy az ember szinte hallotta a saját szívverését. Egyik este még tragédia volt, másnap meg már ott volt a kabaré, a rekeszizmodat nem kímélő, vaskos humor, a mozdulat, amiről tudtad, hogy előre megtervezett, de olyan ösztönösen jött, mintha mindig is így kellett volna történnie.
Mindig a szenvedélye vezérelte
Nem volt könnyű ember. Szenvedélyes volt, makacs és kérlelhetetlen. A színház volt az élete, és akinek az volt a szerencséje, hogy közel került hozzá, az pontosan tudta: vele nem lehet félgőzzel dolgozni. Ott kellett lenni, teljes erőbedobással. Psota Irén olyan ember volt, akire nem lehetett csak úgy legyinteni. Minden pillanatban színesebb volt a többieknél – és ez nem csak a színpadon mutatkozott meg. Ha sétált az utcán, biztos lehetett benne, hogy minden második ember utánaszól, és ő sosem hagyta válasz nélkül. Hol egy viccel vágott vissza, hol egy kacsintással, és volt, hogy csak azzal a jól ismert, kaján mosolyával intett tovább.
Egy anekdota szerint egy vidéki fellépés után a társulattal beültek a restibe. Nem volt nagy dolog, csak egy gyors fekete a vonatindulás előtt. Ahogy leültek, az egyik helyi törzsvendég odaszólt neki:
– Magát ismerem valahonnan.
– Hát persze! – felelte Psota, és azonnal felvette a játékot. – Tegnap én adtam a kezébe a sorsjegyet a lottózóban.
A férfi tétován ráncolta a homlokát, mire ő folytatta:
– Nyert is vele?
– Nem…
– Na, látja, én sem nyertem a lottón, ezért kell színházban pénzt keresnem.
És azzal intett a pincérnek, hogy fizetne.
Seregi László és a zabolátlan természet
De a legjobb történetek talán a párjaihoz fűződnek. Psota Irén kétszer ment férjhez és egyszer majdnem, de egyik házasságát sem lehetett klasszikus, békés idillnek nevezni. Seregi Lászlóval, a legendás koreográfussal való kapcsolata tele volt szenvedéllyel, és talán pont ez volt a vesztük is. Egy alkalommal egy közös barátjuk megjegyezte, hogy ők ketten úgy veszekszenek, mint két olasz operaénekes. Irén felcsattant:
Opera? Az túl finom! Mi egy némafilmben játszunk, csak éppen nincs rajtunk zongorakíséret!
Állítólag egyszer annyira belemelegedtek egy vitába, hogy Psota fogta magát, és demonstratívan átvonult egy másik szobába. Seregi utánaszólt:
– Na és most mi lesz?
– Most az lesz, hogy itt is én leszek a főszereplő, te pedig továbbra is csak mellékszereplő maradsz! – felelte, és az ajtót is becsapta volna, ha nem egy lakásban élnek.
Makk Károly és a fanyar humor
Makk Károllyal öt évig éltek együtt, és már az esküvőt tervezték, amikor a rendező beleszeretett egy másik színésznőbe. Amikor épp a Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? című filmet forgatták, egy jelenetben Irénnek sírnia kellett volna, de valahogy nem jött az érzés. Makk odament hozzá, és a fülébe súgta:
Gondolj arra, hogy a feleségem vagy.
Psota elnevette magát, majd egy pillanat múlva könnyekben tört ki – és ezzel tökéletesen sikerült a jelenet.
Ungvári Tamás és a csipkelődés
Ungvári Tamással való házassága már egy másik korszak volt, de a szellemesség itt sem kopott meg. A férje, mint komoly irodalmár és esszéista, néha bosszankodott Irén szertelen, impulzív természete miatt. Egyszer egy társaságban valaki megkérdezte, hogyan tudnak ilyen jól kijönni egymással, mire Psota így felelt:
Tamás úgy él velem, mint egy regénnyel: néha nem érti, néha kijavítaná, de azért nem tudja letenni.
És ez volt az igazság. Psota Irén senki számára nem volt könnyű eset, de felejthetetlen maradt – társként, barátként, színésznőként, és mindenekelőtt emberként. Nem véletlen, hogy díj is őrzi az emlékét. Igazi jelenség volt, egy külön kategória, olyan tűz, ami még most, majdnem egy évtizeddel a halála után is képes lángra lobbantani az emlékezetünket.
Van egy fiatal színésznőnk, akit másfél éve szörnyű baleset ért egy előadás közben. Most viszont újra színpadon áll, a baleset utáni nehéz időszakáról is olvashatsz ebben a cikkünkben.
