Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Plakátgalériánkban megmutatjuk, hogyan hirdettek filmeket, koncerteket vagy éppen fotópapírt a szocializmus idején.
Ma már a digitális technológia, a képmódosítások kerülnek a középpontba, amikor egy plakátot megterveznek, hogy aztán az a legkülönbözőbb, hagyományostól a digitálisig terjedő változatokban köszönjön ránk a falakról, a bevásárlóközpontok fényreklámjairól vagy épp telefonunk képernyőjéről.
Néhány évtizeddel ezelőtt azonban még egész mást jelentettek a plakátok, más eszközökkel kezdtek bele megalkotásukba, és más célokat is szolgáltak. A propagandaplakátokat nem ebben az összeállításban kell keresned: itt most főként kultúrával kapcsolatos hirdetéseket sorakoztattunk fel.
Kattints a képre, és galériánk megnyílik!
Szembetűnő, mennyivel visszafogottabb, egyben művészibb eszközöket használtak ekkoriban. Nem kellett tíz főszereplőt összemontírozni egy film plakátjára, ha pedig koncertről volt szó, ott is a nevek kapták a legnagyobb hangsúlyt, nem pedig a látványelemek.
A hetvenes években ugyanakkor eljött a kereskedelmi plakátok felvirágzásának ideje: ahogyan a képgyűjtésben is látszik, már olyan márkák is kaphattak hirdetést, mint a Lehel.
Ekkor még önmagukban is megálló, autonóm műalkotások voltak a plakátok, a nyolcvanas években aztán alkalmazott művészetté vált tervezésük az átfogó reklámkampányok részeként.
Korábban, valós verseny híján, a művészi szabadáság határozhatta meg, ki mit alkot: ez megszűnt, majd jött a rendszerváltozás, amivel a plakátok világa is teljesen átalakult.
Ha szívesen nézegetnél hasonló képeket, ajánljuk ezt a galériát arról, milyen volt anno a Nagykörút, illetve ezt a cikket a régi Tabánról!
