Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Aki látta A napfény íze című, 1999-es Szabó István-filmet, minden bizonnyal emlékszik a Ralph Fiennes által alakított Sors Ádámra, aki olimpiai bajnok vívó volt, mégis munkaszolgálatosként lelte halálát rettenetes körülmények között. Sors Ádám fiktív alakja azonban sajnos a valósággal is mutat hasonlóságot: Petschauer Attila olimpiai bajnok vívó is a munkaszolgálatban halt meg 1943-ban.
„Petschauer Attila egész különleges klasszist foglal el a pesti kedvencek sorában. A kardvívás művészetének legjelesebb képviselője nemcsak a közönség előtt népszerű, hanem a két pesti művészklubban is, ahol nincs is igazi jókedv Petschauer Attila nélkül. Az otthon tagjai, ha vidám délutánt akarnak eltölteni, egyenesen oda irányítják lépteiket, ahol az olimpiai bajnokságok hősének egészséges, harsány nevetése fölhangzik, mert ott biztosan valami ugratás folyik, vagy készül” – írta 1930-ban a Színházi Élet a korabeli társasági élet egyik kedvencéről, az olimpiai bajnok Petschauer Attiláról, aki maga is gyakran tudósított sporteseményekről és társasági rendezvényekről a lap számára.
Petschauer, a kard művésze
Petschauer 1904-ben született Budapesten, gyermekkorát a Király utcai Hild-házban töltötte. 16 éves korától kezdve vívott, már ekkor feltűnt rátermettségével és gyorsaságával. Későbbi edzője, Italo Santelli tökéletesítette technikáját és sebességét, lerohanással indított támadásai gyakorlatilag védhetetlennek bizonyultak ellenfelei számára. A gimnázium után jogásznak tanult, majd banktisztviselőként dolgozott 1932-ig, amikor elbocsátották. Az 1928-as olimpián kardvívás egyéniben ezüstérmet szerzett, csapatban pedig kétszeres kardvívó olimpiai bajnok lett (1928, Amszterdam és 1932, Los Angeles). Petschauer a kardcsapat tagjaként kétszer is aranyérmet nyert az Európa-bajnokságon,1930-ban Liège-ben, majd 1931-ben Bécsben. 1932-ben, mindössze 28 évesen úgy határozott, véget vet sportpályafutásának: miután Los Angelesben sikertelenül próbált meg beszállni a filmiparba, hazatérve úgy döntött, újságíró lesz.
Petschauer, a sármőr
A szőke, kék szemű, sportos fiatalember népszerű alakja volt a két világháború közötti Budapestnek. A lapok rendszeresen beszámoltak Petschauer edzéseiről, sikereiről, sőt, hölgy rajongói akár üzenhettek is neki. Így tett még 1926-ban a Színházi Élet hasábjain „Egy kis kíváncsi” is: „Kedves Attila! Mit ambicionál jobban, hogy megnyerje a legközelebbi olimpiászt, vagy hogy megismerkedjen egy csinos, barnaszemü leánnyal?” – kérdezte a hölgy, de nem tudni, a népszerű sportoló válaszából („Nincsenek ambicióim”) milyen következtetést vont le.
Petschauer, a társasági ember
Petschauer színészekkel, írókkal, politikusokkal, művészekkel ápolt igen jó kapcsolatokat.
Barátai közé tartozott az író Szomory Dezső, a színész Jávor Pál, sőt a kormányzó fia, ifjabb Horthy Miklós is.
1932-ben meglátogatta Los Angelesben Johnny Weissmullert, s írást kért tőle a Színházi Élet számára. Az úszóbajnok teljesítette a „szimpátikus magyar vivó” kívánságát, hozzátéve, hogy Petschauer „vivóból ugyanolyan ujságiró-sztár lesz, mint ahogy én uszóbajnokból filmsztár lettem”.
A harmincas években több lapba írt színikritikákat, sporttudósításokat, tudósítóként utazott ki 1936-ban a berlini olimpiára. A Magyar Rádió szpíkereként interjúkat készített, rendezvényeken pedig a konferanszié szerepét vállalta. Szinte nem volt olyan rendezvény vagy társasági esemény, amelyen a jóképű Petschauer ne jelent volna meg. 1933-ban például egy álarcosbálon vett részt: a „Milyen lesz a divat tíz év múlva?” tematikájú rendezvényen optimisták és pesszimisták is megjeleníthették, hogy képzelik a divatot 1943-ban. A Hitler-maszkos, démonnak vagy űrhajósnak öltözött úri közönség soraiban természetesen ott volt a sármos vívó is, aki „nagyszakállú, vöröshajú lengyel zsidó”-nak öltözött – nem sejthette, hogy tíz év múlva már nem lesz az élők sorában.
Petschauer, az újságíró
A világháború kitörése után nyíltan vállalta véleményét a lapokban is, ami miatt többször figyelmeztették. „Emberek vagyunk, kérem, ezt akarom mondani. Más a foglalkozásunk, másképp keressük a kenyerünket, de emberek vagyunk” – írta 1938-ban, egyik utolsó cikkében. A behívástól nem félt: olimpiai bajnokként mentességet élvezett, emellett jó kapcsolatokat ápolt a legmagasabb körökkel.
Amikor 1942 tavaszán mégis megkapta a behívóját, optimistán, félcipőben, kalap nélkül, karján mindössze egy felöltővel jelentkezett a Veres Pálné utcai parancsnokságon.
De a szerencse ezúttal elpártolt tőle: megverték, és még aznap délután sorstársaival együtt feltették a Keleti pályaudvaron a Nagykátára induló vonatra.
Petschauer, a munkaszolgálatos
Barátai hiába igyekeztek, nem tudtak rajta segíteni. Petschauer a nagykátai gyűjtőtáborból a keleti frontra, Ukrajnába került. A szintén munkaszolgálatos Hegyi Gyula szerint az első állomás Kurszk városa volt, ahol agyba-főbe verték őket, majd puszta kézzel, esetleg valamilyen ruhadarabjukat használva kellett trágyát hordaniuk, majd lőszert kirakodniuk. A vívóbajnok ekkor már éhezett: „Előfordult, hogy konzervet vagy egyéb élelmet dugtak a zsebébe, amit különösebb szabadkozás nélkül el is fogadott. Mint jó étvágyú ember, szinte állandóan szenvedett az éhségtől. Néha reménykedett. De mikor látta, hogy semmi sem változik, újra elborult a kedélye” – emlékezett vissza Hegyi Gyula, akinek Petschauer állítólag azt is elmondta, sejti, ki juttatta ide: egy magas beosztású katonatiszt, akivel korábban párbajozott, amikor az lezsidózta őt.
1942 októberétől a munkaszolgálatosok az éhség mellett a kemény téltől is szenvedtek. „A meleg ruha hiánya, a legyengülés, a fagyások, a különböző sebek – melyeknek gyógyításához nem volt gyógyszer –, a vitaminhiány, az eltetvesedés gyorsították a század pusztulását. Október végétől már kevés olyan nap volt, hogy a századnak ne lett volna halottja” – írta Hegyi. Petschauer Attila ekkorra már élőhalott volt: a századparancsnok könyörületből neki adott kenyerének a héját várta egész nap, nem tudott felkelni a bunkerban, még az orvos elé is ketten támogatták – de hiába, ő sem segített rajta.
Egy olimpiai bajnok vívó halála
Kristóf Károly újságíró 1948-ban Petschauer halálának körülményeiről írva megjegyzi, hogy a vívóbajnok leginkább a hidegtől szenvedett, mivel nem volt megfelelő ruházata. Cipője elrongyolódott, papírból csinált magának lábbelit, de az nem sokat ért a mínuszok ellen. Ütötték-verték, testi és lelki gyötrelmeket kellett kiállnia, emellett cukorbaja is elhatalmasodott rajta. Halálának körülményeivel kapcsolatban több információ is napvilágot látott. Hegyi Gyula visszaemlékezése szerint 1943 januárjában a még járóképes munkaszolgálatosok a voronyezsi katasztrófa után megkapták a parancsot a visszavonulásra, hatvanan azonban olyan súlyos állapotban voltak, hogy ottmaradtak a bunkerban – köztük az olimpiai bajnok is.
Egy szintén munkaszolgálatos olimpiai bajnok birkózó, Kárpáti Károly visszaemlékezése szerint a táborparancsnok, aki korábban maga is indult lovas számokban az amszterdami olimpián, uszította rá a keretlegényeket Petschauerra: „Az őrség – keretlegények – odakiáltottak Petschauernek: te olimpiai érmes vívó..., lássuk, tudsz-e fára mászni? A kemény hideg tél ellenére ráparancsoltak, hogy vetkőzzön le, és úgy másszon fel a fára. Majd az őrök megparancsolták neki, hogy kukorékoljon, miközben vízzel locsolták. Nem sokkal ezután a hidegtől halálra fagyott.” (Ezt a verziót láthattuk Szabó István filmjében is.) Kárpáti azonban nem Davidovka településen volt munkaszolgálatos, így az információ történészek szerint nem megalapozott.
Kristóf Károly, aki 1949-ben cikksorozatban dolgozta fel Petschauer Attila életét és halálát, a kommunista íróra, Illés Bélára hivatkozva azt állítja, a davidovkai szovjet gyűjtőtáborba munkaszolgálatosok vitték be deszkákon a csontig lesoványodott, szakállas, félig agyonvert, eszméletlen Petschauert, akin már nem lehetett segíteni. B. Stenge Csaba hadtörténész szerint Petschauer valójában kiütéses tífuszban hunyt el, szovjet hadifogságban. Bárhogy is történt, az egykori olimpiai bajnok vívó, a népszerű és szeretett társasági ember 1943 januárjában, 38 évesen meghalt. Emlékére 2020-ban botlatókövet helyeztek el hajdani lakóhelye, az Attila út 65. szám alatti ház előtt. (Címlapkép: YouTube)
