Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A Petőfi Sándor születésének helye és ideje körüli variációs lehetőségek eltörpülnek az eltűnésével, halálával kapcsolatos feltételezések mellett. A szabadságharc utáni viszonyokat jól érzékelteti a hajdani barátnak, Jókai Mórnak Az új földesúr című regénye is, melyben a jóravaló kasznár, Kampós uram is bedől egy ál-Petőfinek, aki ravaszul kihasználja a magyarok reménykedését, hogy a költő még életben van. De hol is töltötte utolsó napjait a Bem seregéhez igyekvő Petőfi?
Furcsa belegondolni, hogy amit ma tankönyvekben olvasunk fehéren-feketén a költő születésével kapcsolatosan, még 1857-ben is viták övezték. A Vasárnapi Ujság cikke szerint nem más, mint Petőfi keresztanyja, özvegy Kovácsay Ferenczné, szül. Dinka Anna asszony erősítette meg a lap korábbi állításait, melyek szerint a költő „1822 dec. 31-én éjféli 12 órakor (vagy, ha úgy tetszik, 1823 január 1-jén) Kis-Körösön született.” És bár Petőfi halálát illetően sok a máig tisztázatlan részlet, Arany Jánossal való levelezése alapján a halálhoz vezető út egyik fontos állomásáról biztos tudással rendelkezik az utókor.
Jegyzetek az utolsó Petőfi-levélhez
A Petőfi-életrajz fontos forrása a Petőfi és Arany között a Toldi ürügyén 1847 elején kibontakozó levelezés. Arany János 1858-ban az alábbi jegyzeteket fűzte a barátjától kapott utolsó, 62. levélhez (Mezőberény, 1849. július 11.):
„És ez hozzám utolsó levele Petőfinek. Mező-Berényből Váradra, s onnan Erdélybe ment, hogy Bemhez csatlakozzék; de útját nem Szalontának, hanem Ugrának vette, mely falu attól oldalvást esik. Ott a papnál volt megszállva, s a pap néhány sorban megírta nekünk, az ő megbízásából, hogy köszönt, és hogy megy Erdélybe. Ez volt utolsó izenete. Miért nem jött Szalontára? mert Berényből Váradra egyenesebb amúgy s ő sietett – meghalni!”
Nagyszalonta helyett Ugra
1849 júliusában Petőfi Sándor és családja Egressy Gábor és Kiss Sándor ezredes kíséretében Mezőberényből (ahonnan utolsó levelét írta) Erdély felé tartott. 1849. július 18-án Soltész János lelkipásztor vendégeként az ugrai parókia épületében töltötték az éjszakát. Ahogy az 1858-as lábjegyzetből is megtudhatjuk, Petőfi a tiszteletessel üzente meg Arany Jánosnak, hogy ott szállt meg, és onnan indul Erdélybe. A költő Tordán elvált a családjától, s folytatta az útját Bem tábornokhoz. Arany Jánosból mély fájdalommal tört fel a kérdés, hogy miért nem nézett be Szalontára a költőtárs és barát. Nyilván nem földrajzilag kell megközelíteni a helyzetet, hiszen ha a térképre nézünk, mindkét irányból vezetett út a halálhoz. Talán azt gondolta Arany, hogy lebeszélheti Petőfit arról, hogy a végzetesnek bizonyuló ütközetben részt vegyen?
Biharugra, Petőfi életének (a mai viszonyokat tekintve) utolsó magyarországi állomása Békés megye észak keleti csücskében, Hajdú-Bihar és Békés megye, valamint a magyar–román államhatár találkozásánál fekszik. A település, valamint elődei 1950-ig, mintegy ezer éven át Bihar vármegye részét képezték. Maga az ugrai szállás a református paplak volt, amely 1817 őszén épült. A náddal fedett vályogépület négy szobával, valamint egy-egy konyhával, kamrával és pincével rendelkezett. A parókiát a századfordulón lebontották, később új lelkészlak létesült, de a kapuk és a kerítések, melyeken Petőfi is nagy valószínűséggel keresztülhaladt megszálltakor, az eredetiek maradtak. A Petőfi Irodalmi Múzeumhoz került a parókia ötlábú, kerek fedelű asztala, mely körül feltehetően Petőfi Sándorék is helyet foglaltak.
Petőfi halála
Arany Jánosnak az utolsó Petőfi-levélhez fűzött megjegyzése után kereken 100 évvel még mindig újabb adalékokkal gazdagodott a Petőfi-életrajz. 1958-ban érdekes cikkre figyelhettek fel az Irodalomtörténet olvasói. A Dienes András közlésében megjelent, Egy békési Petőfi-legenda címet viselő írás szerint Nagy Lajos zsadányi református lelkész 1938-ban jegyezte le azt, amit Tar Ferenc 48-as honvédtüzér mesélt el fiának a segesvári eseményekről:
„Hanem apámnak vót egy János nevű komája (vezetiknevit elfelejtettem), aki látta elesni Petőfit. Sokad magával szaladtak egy hídon keresztül, majd onnan leszaladtak tengeri fődre, ahol annak a szélén szaladt Petőfi, egy nagy darab fehírpapír vót a keziben. Több kozák lovas utolérte, Petőfi elesett, a lovak még ott ágaskodtak mellette, aztán a kozákok tovább nyargaltak. János komája apámnak erdélyi ember vót, Világos alatt találkozott is vele apám, az beszélte el így neki. Ő úgy látta, hogy Petőfi nem egyedül szaladt a tengeri fődön, hanem sokad magával. Az ü lába megsebesült, leült a tengeri közt és onnan látta, mit csináltak Petőfivel. Tőle 150-200 lipisre történt. Petőfihez közel sok derék honvéd esett el hazánkért, szabadságunkért.
Bizony ott esett el Petőfi Héjjasfalvánál, átszúrták a kozákok a dárdával.
Az írás közlője a címben is hangsúlyozza, hogy ez csak az egyik Petőfi-legenda a sok közül, amelyben a valós élmények keverednek az olvasmányélményekkel. Petőfi halálának napja azóta is csak valószínűsíthetően 1849. július 31.
