Ma Párizsban a Pont des Arts-on lévő szerelemlakatok mellett andalogva sétálnánk el a Notre-Dame székesegyházhoz, amit egyelőre még zárva találunk az újjáépítés miatt. Ha azonban az 1880-as években járnánk arrafelé, akkor más irányba vennénk az utunkat. A szomszédos La Morgue hullaház ugyanis Párizs egyetlen „ingyenes színházaként” még a külföldi látogatókat is elbűvölte.
A világ egyik legnagyobb utazási oldala közzétette 44 párizsi (vagy Párizs környéki) nevezetességet felsoroló bakancslistáját. A dobogósokat álmunkból felkeltve is tudjuk (Eiffel-torony, Louvre. Notre-Dame), de akad a lista többi tétele között is sok ismerős, elég csak a 7. Moulin Rouge-ra vagy még inkább a 18. Versailles-i kastélyra gondolni. A felsorolásban szereplő helyszínek közös nevezője az egész várost belengő sajátos atmoszféra, amely Párizs történelmét és régebbi nevezetességeit is magába foglalja.
Ilyen a La Morgue is, amely először 1804-ben nyitotta meg kapuit a közönség előtt az Île de la Citén, majd 1864-ben egy új és nagyobb épületbe költözött a Notre-Dame mögé, ahol ma egy emlékmű áll. Nem volt véletlen az új helyválasztás sem: mivel a székesegyház a városközpontban állt, ráadásul a Szajna partján, így a hullaház számára tökéletes volt ahhoz, hogy a halottakat és az élőket egyaránt fogadni tudja. Mivel az utcáról összeszedett vagy a Szajnából kihalászott holttestek közül sok azonosításra várt, ezért a halottasházba hatalmas üvegablakokon keresztül nyertek betekintést a járókelők.
A halál színháza
Abban az időben Párizs átalakulóban volt, Sigmund Freud 1885-ben úgy írta le, mint egy olyan helyet, ahol az emberek nem tudják, mit jelent a szégyen vagy a félelem; a nők nem kevésbé, mint a férfiak, ugyanúgy tolonganak a meztelenre vetkőztetett hullák körül. Párizs utcáin és a helyi látványosságokon keresztül szocializálódott kortól és nemtől függetlenül az egész lakosság. A szinte éjjel-nappal nyitva lévő hullaház lett az egyik leglátogatottabb hely a városban, és ez a szenzáció vonzotta a turistákat is.
A hullaházba érkezéskor a holttesteket először levetkőztették, megvizsgálták, lefagyasztották, majd fekete márványtáblákon kitolták a nyilvánosság elé. Mivel a hullaházat 1882-ig nem hűtötték, a mennyezetről folyamatosan csöpögött a pára, amitől a halottak bőre fokozatosan felpuffadt. Tömegek tolongtak a nagy ablaktáblák előtt, mert a testek általában csak három napot időztek a kirakatban. Eltávolításuk után egy fénykép vagy viaszöntvény került a helyükre.
A halottak szenzációja az újságok, útikönyvek hasábjain folytatódott. Fő téma volt a halottak kiléte,
néhány holttest még híressé is válhatott, és akár 40 000 nézőt is vonzott egy nap alatt.
A boncasztalon meztelenül fekvő elhunyt fiatal nők gyakori témává váltak a közbeszédben is és a vásznon is akár.
A leghíresebb párizsi holttest
A párizsi hullaházból származó leghíresebb holttest, L'Inconnue de la Seine (az ismeretlen lány a Szajnából), egy 16 éves lány volt, akit állítólag az 1880-as években halásztak ki a Szajnából holtan egy öngyilkossági kísérlet után. „Mona Lisa”-mosollyal az arcán érkezett a hullaházba, és az egyik asszisztenst annyira elragadta a szépsége, hogy az arcáról mintát készített. Az öntvény hatalmas rajongást váltott ki, amely az 1920-as és 1930-as években tetőzött. Sok háztartásban megtalálható volt a lány halotti maszkja, valamint számos irodalmi művet is megihletett a lány története.
A lány származása máig ismeretlen, a pletykák szerint Németországból, Oroszországból, vagy az Egyesült Királyságból érkezhetett, mielőtt Párizsban érte volna a végzete. Az 1960-as években a vonzereje még mindig változatlan volt, aminek köszönheti modern kori hírnevét is. Te is találkozhattál arcával, ugyanis az ő fizimiskáját viseli az elsősegélybaba.
Halál és illendőség
A hullaházat végül 1907-ben erkölcsi aggályok miatt bezárták a nyilvánosság elől, ami a helyi üzletemberek, utcai árusok és újságírók panaszait vonta maga után. Visszatekintve csodálkozhatunk azon, hogy a párizsiak hogyan tudtak ilyen közönnyel tekinteni embertársaik feldagadt és megalázott testére, de ne feledjük, hogy 1939-ig még voltak nyilvános kivégzések, és a legtöbb ember akkor még az otthonában lelte halálát. Más volt a viszonyuk az ember halandóságához.
Ez nem jelenti azt, hogy ma már nem vonzódunk borzongással a halálhoz. A halál rejtélye örök kutatási téma, érdekel minket, hogy mi történhet velünk a halálunk után, mi lesz a testünkkel, és hova távozik a lelkünk, ha egyáltalán létezik ilyesmi.
