XII. Piusz pápa megítélése 1958-as halála óta nem vett túl jó fordulatot, ami azonban most kiderült a náci időkben az egyházat vezető pápáról, az nagyon súlyos vád.
Régóta vita tárgya, hogy a második világháború idején mi lett volna az elvárható szerepvállalás a katolikus egyház részéről: XII. Piuszt Hitler pápájaként is aposztrofálta azóta az utókor. Kritikusai szerint Benito Mussolini befolyásolta, és Hitlerre cseppet sem tudott hatni: nemrégiben azonban olyan vádak érték személyét, s rajta keresztül a pápaként tőle elválaszthatatlan katolikus egyházat, amelyek egészen példa nélküliek.
Az egykori pápát sokan kritizálják
Kritikusai szerint szégyentejes cselekedet volt, hogy a pápa nem volt hajlandó nyilvánosan elítélni a nácikat, az erkölcsi mulasztás következményei pedig pusztítók. John Cornwell 1999-es XII. Piusz-életrajzában Hitler pápájának és bábjának titulálta az egyházvezetőt, aki talán azért viselkedett ennyire megalkuvó módon, hogy a kommunizmus egyre növekvő befolyásával szemben némi hatalmat szerezzen.
Mások ugyanakkor védik az egykori egyházfőt, azt állítva, hogy a sarkos véleménynyilvánítás elkerülésének oka mindössze annyi volt, hogy Piusz el akarta kerülni a német megtorlást, mely az egyházon csattant volna. Szerintük a pápa azért hallgatott színleg, mert ezzel akarta biztosítani a lehetőséget arra, hogy a színfalak mögött továbbra is segíthessék a katolikus egyházon belül a náci üldöztetés áldozatait.
A náci Németországgal kellett volna megbirkóznia
XII. Piusz viharos időkben, 1939 tavaszán lett a katolikus egyház feje egy rövid konklávé után. Elődje, XI. Piusz egészen más politikát vitt, mint utódja – annak ellenére, hogy XI. Piusz nagyon elégedett volt az államtitkáraként neki dolgozó, akkor még Eugenio Pacelli bíborosként ismert olasszal.
A későbbi pápa családja ezer szálon kötődött a Vatikánhoz, nagyon fontos számukra mind az egyház, mind a pápaság intézménye, XII. Piusz pedig a béke pápája akart lenni.
Ebben a minőségében az elődje által már elkészíttetett, a nácizmussal szembeni karakteres egyházi állásfoglalást nem adta ki: nem akarta egy ilyen tartalmú pápai enciklikával hergelni Németországot a háború hajnalán. Abban ugyanis biztos volt, hogy ez fog következni.
A katolikus egyház és a náci Németország viszonyában kulcsfontosságú momentum volt, amikor 1933-ban az akkori Pacelli bíboros a német Szentszék és a Harmadik Birodalom közötti megállapodás élére állt. Ez az úgynevezett „konkordátum” kétértelmű volt a maga idejében: Adolf Hitler a náci rezsim nemzetközi jóváhagyásának jeleként kezelte, a Vatikán pedig egyszerűen azt állította, hogy az egyház érdekeinek védelmében jött létre.
„A konkordátum értelmében az egyház lemondott minden politikai tevékenységről,
az állam pedig cserébe garantálta a szabad istentisztelethez, a lelkipásztori levelek terjesztéséhez, a katolikus iskolák fenntartásához és a katolikus tulajdon fenntartásához való jogot.
A Vatikánnak oka volt az elégedettségre: a katolikus jogokat új alapokra helyezték, és ezzel egyidejűleg egy olyan rendszert erősítettek meg, amely megfelelni látszott a Vatikán azon érzésének, hogy Mussolini és Hitler nélkülözhetetlen bástyák a bolsevizmus ellen.
Hitlernek még több oka volt az elégedettségre.
A konkordátum volt az első nemzetközi megállapodása, és ez jelentősen növelte tekintélyét Németországban és külföldön egyaránt.
Egy nagy erkölcsi tekintély bízott a szavában. De vajon a Vatikán… valóban azt hitte-e, hogy a nemzetiszocializmus betartja a konkordátumot, valóban nagy volt-e a valószínűsége annak, hogy a rezsim érintetlenül hagy egy rivális szervezetet, amelynek saját dogmái vannak, és ilyen széles körű hatalma van az oktatás felett?” – tette fel a költői kérdést Fritz Stern történész. Az tény, hogy a nácik hamar megszegték ígéretüket, XI. Piusz ezért is dönthetett úgy, hogy mégis a sarkára áll.
Cenzúrázott háborús dokumentumokat adott ki a Vatikán
Bár ez jó ideje ismert tény, a XII. Piusz nácizmushoz való viszonyával kapcsolatos érdeklődés akkor kapott új lendületet, amikor 1963-ban bemutattak egy német színdarabot, amely a pápát az európai zsidók szenvedéseivel szemben közömbösnek ábrázolta. A dráma által kiváltott felháborodásra válaszul a Vatikán kiadta a pápa háborús dokumentumainak 11 kötetes gyűjteményét. 1965 és 1981 közt jelentek meg a kötetek, melyek a kritikusok szerint válogatott és nem teljes képet nyújtottak azzal kapcsolatban, hogy mit tudott és mit miért tett XII. Piusz.
Ezekben a kötetekben ugyanakkor nem szerepeltek bizonyos információk, amelyekre a közelmúltban derült fény: 1942. szeptember 18-án Piusz asszisztense, a későbbi VI. Pál pápa szemtanúi jelentést kapott a varsói zsidók mészárlásáról, egy hónappal azelőtt pedig Andrzej Szeptyicki ukrán érsek hasonló jelentést nyújtott be, amelyben tájékoztatta a pápát a lvivi gettóban elkövetett kihágásokról.
Nem sokkal később az Egyesült Államok vatikáni követe arról érdeklődött, a Vatikán meg tudja-e erősíteni a varsói és lvivi tömeggyilkosságokról szóló beszámolókat. Válaszul Luigi Maglione vatikáni államtitkár állítólag kijelentette:
„Nem hiszem, hogy olyan információval rendelkezünk, amely részletesen megerősíti ezt a súlyos hírt.”
Az iratok átvizsgálása során a kutatók egy vatikáni munkatárs feljegyzésére is rábukkantak, amely óva intett attól, hogy higgyenek a jelentéseknek, elutasítva ezeket a beszámolókat azzal az indokkal, hogy a zsidók „könnyen túloznak”, és a „keletiek” – utalva Szeptyicki érsekre – „nem a becsületesség példaképei”.
Idén érkeztek a legerősebb vádak
A fentieket tavaly hozta nyilvánosságra Buert Wolf és kutatócsapata, akik a vatikáni könyvárban felhalmozott iratok közt találtak ezekre a terhelő bizonyítékokra. A közelmúltban a helyzet súlyosbodott: Giovanni Coco kutatásai során újabb levelekre bukkant. Lothar König tiszteletes Piusz titkárának, egy Robert Leiber nevű német jezsuita társának írt 1942. december 14-én levelet németül: ebben beszámol arról, hogy
a nácik naponta akár 6000, Rava Ruska városából származó zsidót és lengyelt is megölnek a belzeci haláltáborban, ahol összesen félmillió zsidó lelte halálát.
A levél Rava Ruska gettójának kiürítését követően íródott.
Az nem biztos, hogy Piusz személyesen látta a levelet, de Leiberrel ekkor már több mint két évtizede állt szoros munkakapcsolatban, különösen a náci Németországgal összefüggő ügyekben.
Az az állítás tehát, mely szerint a Vatikánnak nem volt bizonyítéka a népirtásra, ezért nem tudott az ellen kiállni, nagyon erősen kezd billegni az egymás után előkerülő, az egyház által titkoltnak tűnő dokumentumok révén.
Az tény, hogy König ugyanakkor azt kérte, nevét ne hozzák nyilvánosságra, mert fél a megtorlástól. A kritikusok szerint ezzel együtt is tennie kellett volna valamit az egyháznak, amit XII. Piusz egészen biztosan elmulasztott, bármit is sejtett vagy tudott pontosan a népirtásokról.
