Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Miért bérelt ki a Líbiai Népi Iroda egy panziót Budapest XI. kerületében? Ki engedhette meg magának az 1980-as években, hogy teknősbékalevest kanalazzon? És mi köze van mindehhez egy otthonkás nagymamának? Cikkünkben egy budai magánpanzió és az azt üzemeltető Joli néni történetét járjuk körül.
1984 októberében különös hír jelent meg a Pesti Hírlapban. Az éjszaka királynője volt című cikk egy budapesti, XI. kerületi magánpanzióról számolt be: az ott megforduló külföldi férfiak a háztartási alkalmazottakkal együtt rendszeresen pikáns jelenetekkel örvendeztették meg a szomszédságot. A meglehetősen részletes beszámolóból az olvasónak úgy tűnhetett, hogy az üzemeltető, a nagymamakorú Frigyesi Józsefné afféle bordélyházat üzemeltet a csendes, budai utcácskában, az éber szomszédok azonban, karöltve a rendőrséggel, sikeresen lebuktatták.
Néhány hónappal később azonban helyreigazítás közölt a lap. Ebből kiderül: az „üzletszerű kéjelgés elősegítése vétsége” miatt indított eljárást megszüntették, mivel a panzió tulajdonosa nem tudott a szobákban zajló jelenetekről, és szó sem volt arról, hogy „külföldi vendégek a felperesnek telefonáltak volna, hogy a szállodában a vacsorához szükségük van egy tucat lányra, és hogy a felperes a megrendelő kívánságára természetesen szállított.”
Egy talpraesett nagymama
A helyreigazítást a panzió tulajdonosa, Frigyesi Józsefné (leánykori nevén Balázsy Jolán) kérte. Unokáját, Figyesi Józsefet, azaz Ószeres Fricit kérdeztük a nem mindennapi nagymamáról: szavaiból egy életrevaló asszony alakja rajzolódik ki, aki – bár életének alakulását nagyban befolyásolta a 20. századi történelem – talpraesettségének köszönhetően a Kádár-korszakban sokak számára elképzelhetetlen luxust teremtett a családja számára. Joli néni, mint afféle keresztanya, a korabeli Budapest számtalan befolyásos és prominens személyiségét ismerte, eközben pedig dolgos, nagyszívű és nagylelkű nagymamaként figyelt a családjára.
A "közértes Joli nénit" mindenki ismerte
Az erdélyi felmenőkkel rendelkező Bereczkei-Balázsy Jolán jómódú arisztokrata családból származott. Az 1919-es trianoni békediktátum után a család egy része úgy döntött, hogy a tengerentúlon próbál szerencsét – köztük Jolán szülei is, akik egészen a Michiganban található Milan városáig jutottak. Számításaikban azonban csalódniuk kellett, így Jolán négy-öt éves korában, édesapjával együtt hazatért Magyarországra. A világháború évei után a Fehérvári út és a Bártfai utca sarkán lévő közértben kezdett dolgozni; itt ragadt rá a „közértes Joli” becenév is. Joli néniből üzletvezető lett: a hetvenes években mindenkit ismert a környéken, és ismerték őt is. „Mindenki szerette, mindenkihez volt egy-két jó szava. Extrém munkabírás és energia jellemezte.
Nekem, akárhová mentem, elég volt annyit mondanom, hogy a Joli néni unokája vagyok, és megnyíltak előttem az ajtók”
– idézte fel gyerekkorát Ószeres Frici.
Öltönyös melós
Balázsy Jolán 1968-ban ment feleségül Frigyesi Józsefhez, akinek ez volt a második házassága. Ószeres Frici így emlékszik vissza a nagypapára: „A háború előtt egy gróf sofőrje volt, a háború után pedig egy motorgyárban dolgozott munkásként... Legendás volt az arisztokráciától eltanult polgári attitűdje: a hét minden napján más szürke öltönyben járt be, melósként, a Fehérvári úti Kismotor- és Gépgyárba. Hat éves voltam, amikor meghalt, de rágógumit addig nem ehettem, mert szerinte azt csak proligyerekek rágnak.
Fagylaltot sem ehettem, mert a cukrász beledarálja a legyet a kondérba.
A vasárnapi ebéd – sok fogás száz minyonnal – pontban 12 órakor volt tálalva: a leves éppen olyan melegen, hogy élvezhető legyen de a kisunokájának meg ne égesse a száját, mert akkor meghúzta a damasztabrosz szélét, és a Herendi teríték a perzsaszőnyegen landolt...”
A nagypapa 1976-ban meghalt, az enyhülő Kádár-korszakban pedig lehetővé vált, hogy az Amerikába szakadt rokonok meglátogassák a budapestieket. Szállást azonban nagyon nehezen találtak, így felvetették Jolinak az ötletet: mi lenne, ha panziót nyitna, nyugdíjkiegészítésként? A fizetővendéglátást felügyelő IBUSZ megadta az engedélyt, Joli néni pedig immár fogadhatta a vendégeket a Petzvál utcai, csinosan berendezett, kis kertes házában. Kezdetben azonban sokkal inkább bosszúságot, semmint nyereséget hozott a vállalkozás: a szállóvendégek elvitték a porcelánt, összerondították a szőnyeget, fizetni pedig sokszor nemigen akarózott.
"De Joli néni, ezek a fiúk feketék!"
Ekkor kereste meg „az otthonkában futkosó nénit” (ahogy Ószeres Frici emlékezik a nagymamájára) egy arab származású férfi, aki felvetette: ő rendszeresen küldene vendégeket Joli néni panziójába. Igaz, nem feltétlenül olyan turistákat, akik a szép magyar fővárosra kíváncsiak, hanem olyanokat, akik orvosi beavatkozást terveznek igénybe venni Magyarországon. (A Közel-Kelet országaiban akkoriban igen hiányos volt az orvosi ellátás: akinek valamilyen műtétre volt szüksége, inkább külföldre, a Szovjetunióval baráti viszonyban lévő országok egyikébe – például Magyarországra – utazott.) Egyetlen aggálya volt: „Joli néni, ezek a fiúk feketék” – vallotta be. „Engem nem zavar, jöjjenek!” – mondta erre a nagymama, és megkezdődött a Petzvál utcai magánpanzió aranykora.
Dolce vita egy budapesti panzióban
A vendégek többsége Líbiából érkezett. Joli néninek megérte őket fogadni, hiszen egy „mezei” turistához képest sokszoros árat fizettek az ellátásért. A Petzvál utcai magánpanzió afféle nem hivatalos találkozóhely lett: a líbiai vendégeken kívül rendőrtábornokok, egyetemi tanárok, párttitkárok is megjelentek olykor-olykor, és, ahogy mondani szokás, nagy élet folyt a falak között. „A nagyi látta el valutával fél Budapestet” – emlékezik vissza Ószeres Frici. „Az egyiknek dollár kellett, a másiknak a gyerekét be kellett juttatni az egyetemre. Olyan volt ez a ház, mint egy klub, egy zárt baráti kör, ahová ismerősök és az ismerősök ismerősei járhattak, és ahol egy csipetnyi Nyugathoz lehetett jutni. Ettek-ittak, jól érezték magukat, olyan kiszolgálást kaptak, mint a Gundelban.
A nagyi pedig… ő volt a keresztanya, akinek a kezében összefutottak a szálak.”
Idővel, ahogy az lenni szokott, megjelent a prostitúció is: a panzió női alkalmazottai nem csak ágyat húztak vagy a szemetet vitték ki, hanem szexuális szolgáltatásokat is nyújtottak a férfivendégek számára. A prostitúció akkoriban is illegális volt, de a megfelelő összeköttetések sokszor védelmet jelentettek a hatóság zaklatása ellen. 1984-ben azonban valakinek mégis szemet szúrhatott Joli néni panziója, eljárás indult ellene. (A nagymama befolyásos ügyvédbarátainak köszönhetően végül másfél év felfüggesztett börtönbüntetés lett az ügy eredménye, amely után a panzió újra megnyitott, mi több, a Líbiai Népi Iroda bérelte ki, egészen Joli néni haláláig.) Joli néni napközben továbbra is otthonkában takarított, esténként viszont felvette a nercbundát, és unokája kíséretében elindult a Váci utcába, porcelánt vásárolni.
Születésnapi teknősbékaleves - és ami utána jött
Joli néni unokájának lenni szintén kiváltságos élethelyzetet jelentett: Ószeres Fricinek, saját bevallása szerint, előre köszöntek az összes budapesti szállodában, mindent megkaphatott, amit csak kívánt, akár teknősbékalevest is a születésnapjára. Ma már nem szívesen gondol vissza arra a fiatalemberre, aki kamaszkorában volt: úgy érzi, a könnyen szerzett pénz nem volt éppen kedvező hatással az akkori személyiségére. Amikor azonban a 80-as évek közepén a nagymamája meghalt, őszintén gyászolta, ahogy fogalmaz, „el sem tudtam engedni egy jó darabig”. Frici abban sem biztos, hogy a nagymama természetes halállal halt meg: egy ritka, trópusi betegség végzett vele, ami egyáltalán nem jellemző halálok a budapesti, idős asszonyok között.
Frici élete a nagymama halála után gyökeresen megváltozott. „Mindent elvesztettem”, fogalmazott; behívták katonának, majd megnyitotta régiségüzletét Óbudán. De az már egy másik történet… (Borítókép: Fortepan / FŐFOTÓ)
Ha szívesen olvasnál a 70-es, 80-as évek budapesti éjszakai mulatóiról is, ezt a cikket ajánljuk.
