Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Többféle elmélet próbálja megmagyarázni, mégis hogyan érhette el – állítólag – a bibliai Matuzsálem a 969 éves kort.
A Biblia szerint József 110, Mózes 120, Ábrahám pedig 175 évig élt. Ők azonban szinte fiatalnak számítanak az Ószövetségben szereplő, más hosszú életű ősökhöz képest. E szerint Énók, az első próféta 365 évet élt; Sém, Noé három fiának egyike 600 évesen halt meg, Ádám pedig 930 évesen távozott az élők sorából. Maga Noé állítólag 950 évesen hunyt el, a bibliai csúcstartó azonban kétségkívül Matuzsálem a maga 969 esztendejével.
Öreg ember nem vén ember?
Énók, Matuzsálem apja állítólag 65 évesen nemzette fiát, de ez, mondhatni, napjainkban is előfordul. Matuzsálem viszont 187 éves korában lett először apa, majd még „hétszáznyolcvankét évig élt, és még nemzett fiakat és leányokat”. Noé nagyapjának (mert Matuzsálem erről is nevezetes) hosszú élete már sokak fejébe szöget ütött: egyesek úgy vélik, hogy ez a rendkívül hosszú élet egy félrefordítás eredménye, míg mások szerint mindössze arról van szó, hogy így érzékeltették: a Teremtés könyve, azaz a Genezis egy nagyon távoli múltban játszódik. Matuzsálem neve mindenesetre összeforrt a hosszú élettel, és azóta is annak szinonimájaként használjuk.
Extrém magyarázatok
Attól függően, miben hiszünk, többféleképpen is magyarázhatjuk ezt a bizonyos 969 évet. A 19. század elején néhány tudós, majd a 20. században a kreacionizmus hívei próbálkoztak összeegyeztetni a Föld geológiai jellemzőit, a fosszilis leleteket és az ismert történelmet a Bibliából ismert özönvízleírással. A nyíltan vallásos magyarázatok elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban voltak népszerűek, az 1960-as és 70-es években, olyannyira, hogy néhány államban még az oktatásba is bekerültek – egészen 1987-ig, amikor végérvényesen tudománytalannak minősítették. Mindenesetre az özönvíz-geológiának nevezett kreacionista „tudomány” részeként egyesek úgy vélték: igenis lehetséges volt a mainál jóval hosszabb emberi élet, például azért, mert akkoriban egészségesebben étkeztek az emberek, továbbá – legalábbis szerintük – egy vízgőzből álló védőbúra fedte a Földet a napsugárzás káros hatásaitól.
Évek helyett inkább hónapok?
Figyelmen kívül hagyva a tudományos-fantasztikus irodalom körébe utasítható magyarázatokat, a tudósokat továbbra is foglalkoztatta Matuzsálem extrém magas életkora. Járható útnak tűnt például, hogy a 969 év helyett 969 hónappal számoljanak: így Matuzsálem esetében a jóval reálisabbnak tűnő, 80 évet felölelő időszak jönne ki. Ennek a számolásnak azonban az a problémája, hogy noha Matuzsálem esetében működik, a kalkuláció szerint így Énók ötévesen vált volna Matuzsálem apjává, ami megint csak kétséges.
Osszuk el tízzel?
Egy másik lehetőség annak a figyelembevétele, hogy a Septuagintában, azaz az Ószövetség görög nyelvű fordításában az évek évtizedekként jelennek meg. Így is közelíthet a realitáshoz Matuzsálem és a többi agg életkora:
e szerint Ádám 930 év helyett 93 évet élt, Matuzsálem pedig 969 év helyett 96,9 évet.
Noé valóban lehetett 95 éves halálakor, és épp meg is nősülhetett 500 év helyett 50 évesen, amikor „fiakat nemzett: Sémet, Hámot és Jáfetet”. Mindez azonban nem magyarázza meg az e szerint a számítás szerint 6,5 évesen apává váló Énók esetét.
Mezopotámiai legendák
Hogy erre is fény derüljön, a (még matuzsálemi mértékkel nézve is) távolabbi múltba kell tekintenünk. Egyes történészek (például a román Lucian Boia) szerint az évszázadokig élő bibliai alakok a mezopotámiai legendákból maradtak ránk. Az i. e. 21–22. századból fennmaradt sumér királylista szerint ugyanis nem volt ritka, hogy egy-egy király 28 000 vagy éppen 36 000 évig uralkodjon, ami szó szerint értelmezve nyilvánvaló képtelenség. Maga Matuzsálem (vagy egy hozzá legalábbis nagyon hasonlító személy) is fennmaradt ezen a listán: Ubara-Tutu, aki Mezopotámia királya volt, amíg a vízözön el nem söpört mindent. (A Biblia szerint Matuzsálem is a vízözönnel egy időben halt meg, ezenkívül apja, a sumér király En-men-dur-ana alakjában sokan a bibliai Énókot, Matuzsálem apját sejtik.)
Hatvanas számrendszer
Mezopotámia kultúrája fejlett matematikai ismereteket fejlesztett ki, és sok olyan kulcsfontosságú matematikai fogalmat használtak és alkalmaztak, amelyeket ma is ismerünk, így például a logaritmust, a hatványozást vagy az idő 60-as egységekre való felosztását. A sumerek és más mezopotámiai népek ugyanis a hatvanas számrendszert használták, amelyet ma már leginkább csak az idő vagy egy kör felosztásánál alkalmazunk. De a sumerek bizonyos számoknak szimbolikus jelentőséget tulajdonítottak, a matematikai jelentésen túl; például Anu, a mezopotámiai főisten a legtökéletesebb, 60-as számot érdemelte. Ez, a ma már leginkább numerológiához hasonlító felfogás szerves része volt az életüknek: mindenki kötődött a saját számaihoz, és igyekezett elkerülni a „rossz” számokat, mert azok szerencsétlenséget hoztak volna.
A helyzetet még bonyolítja, hogy akkoriban nem feltétlenül jelölték a helyi értéket és a nullát sem – ez utóbbi helyén sokszor csak üres szóköz állt.
A későbbi írástudók sem ezzel, sem a sumerek szent számainak szimbolikus értékével nem voltak tisztában, miközben a hatvanas számrendszer is fokozatosan átadta helyét a ma is ismert tízesnek.
Feltűnő mindenesetre, hogy az összes életkor, amely a Genezisben szerepel, a mezopotámiai szent számok számrendszerén alapul: vagy öttel osztható, vagy az öt valamely szorzata, amelyekhez hetet (vagy kétszer hetet) adtak hozzá. Az életkorok utolsó számjegye minden esetben 0, 7, 5, 2 vagy 9. 2 azért, mert 5 + 7 = 12, és 9 azért, mert 5 + 7 + 7 = 19. (Annak, hogy valóban mindegyik szereplő olyan életkorban hunyt el, amely ezekre a számokra végződik, matematikailag igen csekély az esélye, tehát biztosan van valamilyen jelentősége annak, hogy éppen ezeket a számokat említik.) Nagyon valószínű tehát, hogy a kétféle számrendszer keveredett az idők folyamán, és ezek az életkorok valamikori szent számok emlékét őrzik, és olyasvalamit szimbolizálnak, amit már a héber Biblia összeállítói sem feltétlenül ismertek. Matuzsálem mindenesetre máig a hosszú élet megtestesítője. És valamiképpen a régmúlt időké is, amelynek kútja, mint Thomas Mann írta, mélységesen mély.
