Robert Oppenheimert sokkolta az, amire egy atomfegyver képes: így élte életét a korszakalkotó és egyben gyilkos felfedezést követően.
Azt, hogy Julius Robert Oppenheimer sorsa olyan történet, amelynek ma is van tanulsága bőven, mi sem igazolja jobban, mint hogy idén nyáron bemutatták az Oppenheimer címet viselő filmet, melyben a kiváló Cillian Murphy személyesítette meg a tudóst, többek közt olyan színészek oldalán játszva, mint Robert Downey Jr. vagy Matt Damon.
Az atombomba feltalálója élete végére számkivetett lett
Komplex, lenyűgöző és briliáns tudós: így emlékszik az utókor Oppenheimerre, azaz Oppie-ra, ahogy kollégái akkoriban nevezték. Nagy részben az ő munkásságának köszönhető az atombomba megalkotása, kis részben pedig ő seperte le az asztalról a tömegpusztító fegyver használata miatt aggályokat megfogalmazók érveit. Később aztán, Hirosima és Nagaszaki tragédiáját követően, már ő is látta, mihez vezet találmányának használata. Kétségbeesetten küzdött ettől kezdve az atomfegyverek használatának korlátozásáért, sőt mi több, a hidrogénbomba fejlesztését is próbálta megakadályozni.
A világ egyik legveszélyesebb fegyverének ötletgazdáját tanítványai tisztelték, eszét mindenki elismerte, a nők pedig odavoltak érte. Sorsa tragikusan alakult: miután a világra szabadította azt, amitől maga is megrettent, élete utolsó éveit kegyvesztettként kellett eltöltenie.
Oppenheimer, a zseni
A kis Robert már kilencévesen beszélt latinul és görögül is: tizenkét évesen tető alá hozta első önálló kutatását, még csak el kellett volna kezdenie a gimnáziumot, de már Harvardon diplomázott, 23 évesen pedig Göttingenben szerezett doktori fokozatot. A német származású zsidó családba New Yorkban született Robert szellemisége ekkor még meglehetősen ellentmondásos volt:
a csodagyereket sokan tartották arrogánsnak, miközben ő maga depresszióval küzdött.
Ugyanakkor zseni mivoltával kapcsolatban sem lehettek senkinek kétségei: 1928-ban nem kevesebb mint tíz egyetem szerette volna, ha náluk adja tovább tudását.
A Berkeley-n aztán a fizika felé fordult érdeklődése, politikai téren pedig a kommunizmus eszméi győzték meg a harmincas években. Arról nincs bizonyíték, hogy be is lépett volna a pártba, a negyvenes évek elejére pedig már eltávolodott az eszméktől is, megszakítva kapcsolatát a kommunistákkal.
Nem voltak gátlásai atomügyben
Los Alamos laborjához 1942-ben kötelezte el magát. Leslie Groves, a bomba létrehozásához vezető Manhattan-program vezetője választotta ki a labor élére. A kiváltságos, baloldali, zsidó, keményen ivó, karcsú értelmiségi és a zsarnokoskodó, jobboldali, túlsúlyos, kényszeres, nehéz körülmények között élő minisztergyerek együttműködése érthetetlen módon sikeres volt: bár a biztonsági aggályok miatt közel élhetetlen volt a labor működése, az antifasiszta érzelmek és a Hitler-gyűlölet egyben tartotta a csapatot.
Oppenheimer motiválta beosztottjait, Groves pedig megértette, mennyire vágyja a hírnevet és az elismerést laborvezetője.
Tevékenységüknek kritikusai is voltak, többek közt Niels Bohr és Szilárd Leó személyében: Oppenheimer minden bizonnyal értette elméletben azt, mire készülnek pontosan. Nem volt hajlandó kisebb bombával kezdeni a munkát, azonnal szuperbombának látott neki, és a civileket célzó támadást is szorgalmazta – a szovjeteket akarta volna csak előre értesíteni erről. Azt is tudta, hogy három éven belül ezer Nagaszakira elég kapacitású bombát tudnának gyártani.
Lelkiismerete utolérte
Mégis, amikor ledobták a két atomfegyvert, akkor értette meg igazán, mi az, amit tett. Csak kezdetben volt hangulata győzedelmes, hamarosan már azzal igyekezett magát vigasztalni, hogy rengeteg pusztítást előztek meg azzal, hogy a bomba leállította a háborút. Trumannel való első találkozásakor már úgy fogalmazott: „Elnök úr, úgy érzem, vér tapad a kezemhez.” Oppenheimer gyakorlatilag attól tartott, küszöbön az emberiség pusztulása, ezért ettől a perctől kezdve az atomfegyverek használatának szoros felügyeletét szorgalmazta. Minden erejét – és az atombomba atyjaként kivívott hatalmát – próbálta egy, az atomfegyverek használatát szabályozó nemzetközi testület kialakításába fektetni, főként, amikor 1949-ben a szovjetek is atomtesztekbe fogtak.
A férfi, aki egykor minden ellenérvet lesöpört az asztalról, most hiába igyekezett az atombomba jövőjét átírni.
Amikor megtudta, hogy egy tulajdonképpen vesztes hatalmat sújtottak két atomcsapással, az végleg kétségbeesésbe taszította. 1954-ben aztán az atombomba előtti időkből származó kommunista kapcsolatai miatt szovjet kémnek vélelmezték, és mivel ezekről hamisan tanúskodott, megfosztották státuszától. Oppenheimer valószínűleg sosem volt szovjet kém, és a ma történészei szerint hasznot hajtott volna, ha megmaradhat állami tanácsadó atomügyben. Ehelyett azonban partvonalra állítva halt meg torokrákban 1967-ben.
