Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A boldog békeidők színházának egyik legnépszerűbb alakja volt Küry Klára operettprimadonna. Ő testesítette meg a századelő szépségideálját: a férfiak rajongtak érte, gázsija pedig többet tett ki, mint a korszak összes primadonnájáé együttvéve.
Pest vármegye tiszteletbeli ügyésze, dr. Tófalvy Küry Oszkár nem örült, amikor Klára lánya úgy döntött: énekleckéket vesz Pauli Richárdtól, az operaház tenorjától, hiszen tisztes polgári család leánya ritkán állt színésznőnek. A szőke, mosolygós lány eleinte különböző szalonokban lépett fel rövid dalokkal, 1889-ben, 19 éves korában azonban Klára elérkezettnek látta az időt arra, hogy szélesebb nyilvánosság elé is kiálljon: egy zongoraművésznő koncertje után adott elő néhány dalt – és ennek köszönhette későbbi karrierjét.
Erről a legelső fellépésről így írt egyik tisztelője a Vasárnapi Újságban: „Amint «Klárika», így emlegette ott mindenki, az emelvényre lépett, falrengető tapsba tört ki az arany ifjúság, mely őt a szalonok mulatságaiból ismerte és bámulta. S amikor kisterjedelmű, de rendkívül behízelgő, kellemes hangján elcsicseregte dalait, s ráadásul pajzán vidámsággal elkaczagta a Patti Adelina által híressé tett «nevető dal»-t, fölmelengett az egész közönség, a taps általánossá vált s még a szigorú kritikusok arcza is földerült. Másnap azután a lapok is azt mondták: »Íme egy leány, akit az isten is színésznőnek teremtett!«”
Édesanyja imádkozott, hogy belesüljön a szerepébe
A tehetséges fiatal lány felkeltette Ditrói Mór, a kolozsvári színház igazgatójának figyelmét is. Próbafellépésre hívta Klárát, aki 1890 áprilisában állt először a kolozsvári közönség elé - Hajnal Klára néven. A szigorú, jogász apa ugyanis nem szerette volna, ha a komoly és tiszteletet parancsoló Küry nevet a színpaddal hozzák összefüggésbe, édesanyja pedig Klára későbbi visszaemlékezése szerint azért imádkozott, hogy belesüljön a szerepébe, így hátha elmegy a kedve a szerepléstől. Ez meg is történt, a baki után azonban Klára selypítve szabadkozni kezdett, és a zajos siker már az első előadás után sem maradt el. Később így emlékezett vissza (kissé fiatalítva magát) erre az előadásra:
„Még csitri kislány, kurtaszoknyás bakfis voltam, amikor már szerződtetett tagjává lettem a kolozsvári színháznak, ahol tizenötéves koromban igen nagy sikerrel eljátszottam a «Tiszt urak a zárdában», Louis de Poncourte szerepét. Siker? Hát igen, volt siker.” Küry Klára meghódította a kolozsvári közönséget, előadásait telt házzal játszották, „s a színpad virágos kertté változott, amint egy-egy újabb szerepet bemutatott.”
Hamarosan az egyik legjobb operettszubrett vált belőle, akire felfigyeltek a pesti rendezők és színházigazgatók, no meg a korabeli színházi életre igencsak nagy befolyással bíró Rákosi Jenőis. Evva Lajos 1892-ben a Népszínházhoz szerződtette a Nebántsvirág című darab címszerepére, és ekkor már a szigorú apa sem bánta, hogy eredeti nevével lép a színpadra. Küry Klára a budapesti színházlátogató férfiak szívét is meghódította, mosolygós, kedves személyisége 1900-ig töretlen népszerűséget biztosított neki: rajongói között tudhatta például a századelő híres férfiszépségét, Bródy Sándor írót is, aki, látván Küry Klára arcán a mosolygáskor keletkező gödröcskéket, így nyilatkozott:
„Ezekbe a gödröcskékbe még nagyon sokan bele fognak esni. Magamról nem beszélek, mert én már régóta beléjük estem.”
Egész Budapest szerelmes volt belé
Nem Bródy volt az egyetlen: kis túlzással élve, egész Budapest szerelmes volt a színésznőbe. A telt idomú, szőke, rózsás arcú primadonna a korszak szépségideálját testesítette meg: „Küry Klárának szép alakja, szőke haja, érdekes, pikáns arcza van, mely még akkor is elragadó, amikor elfintorítja. Kék szemeiből az életkedv, a pajzánság derűje sugárzik s temperamentuma felvillanyozó.
Akár tánczol, akár szökdécsel, akár kaczérkodik, minden mozdulata természetes és bájos.
Hangja kellemesen csengő szoprán, mely most van fejlődőben” – lelkendezett a Vasárnapi Újság. Egy másik jellemzés szerint „se nem magas, se nem alacsony, kis lábú, karcsú derekú, de telt vonalú, inkább kövérkés, babaarcú (…) csupa mosoly, csupa selyem, csupa primadonnaság.”Az is megesett, hogy a színházból hazafelé tartó primadonna kocsijából a férfiak kifogták a lovakat, s maguk húzták haza a kocsit, miközben rózsaszirmokkal hintették be az útját.
Küry Klára férfiideálja
S hogy ő maga milyen férfira vágyott? 1905-ben ezt is elárulta: A férfi legyen elsősorban okos, azután jószívű és gyöngéd. (...) legyen magas, szélesvállú és karcsú. Ha kell, a divat kedvéért fűzze is magát. Legyen kisportolt. Az arca legyen halvány és álmatag. A sápadt férfiakat szeretem, akik bársonyos tekintettel, jósággal és megnyugtatóan néznek a nőkre. Ne viseljen szakállt, bár ma ez a nagy divat. Legyen csak kis, csinos magyaros bajusza, amelyet belvárosi fodrász illatosítson. (…) A nadrág alul minél szűkebb legyen s a kabát szabása domborítsa ki a férfi karcsúságát... Fehér szekfű legyen a gomblyukában, mindig friss és illatos s kezében forgassa a fekete ébenfa pálcát, sárga, faragott elefántcsont fogantyúval.
Ha kártyás, sohase veszítsen, ha inni szeret, sohase legyen részeg és ha szereti az asszonyokat, mindig csak egyet szeressen.”
Küry Klára lakásán, a Népszínházzal szemben, a Rákóczi út és az Erzsébet körút sarkán (tehát a mai Blaha Lujza téren) sokszor működtetett szalont: újságírók, színészek, rendezők, kritikusok gyűltek össze, megosztották vele örömüket vagy bánatukat, de a színházak repertoárja is sokszor itt dőlt el – mégpedig aszerint, amit Küry Klára javasolt. Népszerűsége töretlen volt egészen az 1900-as évek elejéig, tiszteletdíja többet tett ki, mint az összes többi primadonnáé együttvéve, Blaha Lujzát is beleértve. Nyári szabadságát rendszerint Svájcban és a Riviérán töltötte, de kedvelt úti célja volt Karlsbad is, ahol különféle soványító kúráknak vetette alá magát.
Új évszázad, új nőideál
A századforduló után azonban az általa megtestesített, selypítő, csicsergő színésznő- és nőideál ideje kezdett leáldozni. 1902-ben színre lépett legnagyobb riválisa, Fedák Sári, aki eljátszotta a Népszínházban a Bob herceg nadrágszerepét (amit a gömbölyded alkatú Küry nem szeretett volna vállalni), feszes trikójáról ódákat zengtek a lapok, és letaszította Küry Klárát a népszerűség legfelső dobogójáról.
Ekkoriban történt az is, hogy Küry Klára az operettszerző-karmester Konti József jelenlétében próbált, ám miközben énekelt, Konti leintette a zenekart és a színpadra hívott egy kóristalányt, majd ráförmedt: „Jegyezze meg a kisasszony, hogy ilyen falsul nem lehet énekelni! Mindennek van határa!” A lány tiltakozott, hogy nem is ő énekelt, Konti pedig így válaszolt: „Annak, aki énekelt, nem mondhatom ugyanezt, mert az egy nagy művésznő.” Az operett (Szép Heléna) azonban nem hozta meg az elvárt sikert, Küry Klára hamarosan szerződést bontott a Népszínházzal, és innentől kezdve szabadúszóként járta a fővárosi és vidéki színházakat, valamint Bécsben és Prágában is fellépett.
A közönség szeretete még fel-felcsillant ezeken az előadásokon, de szerződést már nem ajánlottak neki – így a hajdan ünnepelt primadonna kénytelen volt eladni nagypolgári lakását, és egy kisebbe költözni a Váci utcában, majd onnan is továbbállni a kevésbé patinás Mester utcába. Régi színlapokkal, fénykorában készült fényképekkel, selyemszalagokkal vette körül magát, és reménykedett, hogy visszahívják még egy-egy nagy szerepre. 1921-ben, túl az 50. életévén eljutott Amerikába is, két és fél hónapig vendégszerepelt különböző nagyvárosokban. Pályájának utolsó állomásaként Lakner bácsi gyermekszínházában lépett fel.
Az utolsó évek
Időről időre felröppentek hírek arról, hogy eljegyezte magát: 1895-ben Heltai Jenővel hozták hírbe, az 1920-as évek elején maga nyilatkozott arról, hogy egy ifjú Rockefeller megkérte a kezét, tíz évvel később pedig a hatvanéves primadonna azzal került be a lapokba, hogy egy emigráns magyar bonbonkészítő akarta feleségül venni. Ezek a kapcsolatok azonban nem bizonyultak tartósnak: amikor 1935-ben kórházba került, csak a Lakner-féle gyermekszínészek látogatták meg. Nem gyógyult fel: néhány napon belül belehalt a tüdőgyulladásba. Temetésére kevesen mentek el – színészkollégája, Szirmai Imre így búcsúztatta: „Az új áramlat és az ezzel járó új ízlés elkergette azt az operettet, amelynek te voltál a királynője. Elvonultál és utána huszonöt évig szenvedtél. Huszonöt éves szenvedés volt az ára a tízéves ragyogásnak.”
Ha szívesen olvasnál még a századelő színházának világáról, ezt a cikket ajánljuk.
