Az emberiség hét lenyűgöző alkotása az ókorban is vonzotta a látogatókat. Mára egyetlenegy maradt csak fenn közülük.
Az ókorban, csakúgy, mint napjainkban, az emberiség lenyűgöző alkotásainak tartották azokat az építményeket, amelyek együtt kiérdemelték az ókori világ hét csodája megtisztelő elnevezést. A Földközi-tenger keleti felén, valamint a szárazföld belsejében, a mai Görögország, Törökország, Egyiptom és Irak területén található látványosságokról Szidóni Antipatrosz, az i. e. 2. században élt görög költő epigrammát írt. Lássuk, miért is voltak olyan különlegesek!
1. A gízai nagy piramis
A Kheopsz-piramis néven is ismert épület a legrégebbi az ókor hét csodája közül, és az egyetlen, amely többé-kevésbé sértetlen állapotban a mai napig fennmaradt. A Hufu fáraó síremlékének szánt piramis 27 éven keresztül épült, építése i. e. 2600 körül fejeződött be. Ragyogó fehér mészkő burkolata egészen a 14. századig sértetlen volt, akkor azonban a helyiek leverték, és felhasználták építőanyagként. Magát a piramist még az Óbirodalom korában feltörték, a fáraó holttestét ellopták, a kincseket kirámolták.
Az európaiak először Hérodotosztól értesültek a piramis létezéséről, az első európai pedig, aki bizonyítottan behatolt a piramisba, az i. sz. 1. században idősebb Plinius volt. „A nagy piramis belsejében van egy nyolcvanhat könyök mélységű akna” – írta, s erről, mivel nagyon el van rejtve, csak azok tudhattak, akik már jártak benne. A maga 147 méterével ez volt a Föld legmagasabb épülete 4000 éven át, egészen 1889-ig, amikor elkészült az Eiffel-torony.
2. Az alexandriai világítótorony
A sokáig a világ második legmagasabb építményének számító alexandriai világítótorony szintén az ókori Egyiptomban épült, de a gízai nagy piramishoz képest majd 3000 évvel később. Arab források szerint a nagy, világos színű kőtömbökből készült világítótorony tetején egy tükör volt, amely napközben visszaverte a napfényt, éjjelente pedig tüzet gyújtottak rajta. Az i. sz. 10. és 14. század között többször sújtotta földrengés Alexandriát, ami a világítótorony sorsát is megpecsételte: leomlott, s utolsó maradványait 1480-ban használták fel Qaitbay fellegvárának építéséhez. Francia régészek 1994-ben néhány maradványát a tenger fenekére süllyedve találták meg, s az egyiptomi kormány azt tervezi, hogy az elsüllyedt romokat víz alatti múzeummá alakítja.
3. A halikarnasszoszi mauzóleum
A mai Törökországban, Bodrum területén épült i. e. 350-ben, Mauszolosz perzsa helytartó és felesége (egyben testvére), Artemiszia számára, síremlékként. Egyikük sem érte meg a munkálatok befejezését: Mauszolosz az építkezés kezdetén elhunyt, Artemiszia pedig két évvel később követte. A sírkamra öt év alatt készült el, és páratlanul díszes volt:
a lépcsősort kőoroszlánok szegélyezték, a falakon pedig kiváló görög szobrászok által faragott szobrok és domborművek kaptak helyet, szám szerint több mint 300.
Az épület több mint 1600 évig állt, a 15. századra azonban a földrengések romba döntötték. Romjai (köztük az egyik kőoroszlán) napjainkban a British Museum tulajdonát képezik.
4. Szemiramisz függőkertje
A történészek között nincs egyetértés abban a kérdésben, hogy vajon a függőkert (amelyet babilóniai függőkertként is ismernek) tényleg létezett-e. Az ókori világ többi hat csodájával ellentétben erről ugyanis kevés tárgyi bizonyíték áll rendelkezésre. Amennyiben hihetünk a korabeli feljegyzéseknek, és valóban létezett a függőkert, azt valószínűleg II. Nabú-kudurri-uszur építtette az i. e. 6. évszázadban felesége, Amüthisz számára – tehát semmi köze nincs Szemirámiszhoz, aki két évszázaddal korábban uralkodott egy másik birodalomban, Asszíriában.
Amüthiszt kínozta a honvágy szülőföldje, a Kaszpi-tengertől délnyugatra elterülő, zöldellő Méd Birodalom iránt a sivatagos Mezopotámiában, Nabú-kudurri-uszur pedig jó férjként igyekezett ezt enyhíteni.
A görög geográfus, Sztrabón így írt a kertről: „Boltozatos teraszokból áll egymás felé emelkedve, és a pillérek kocka alakban pihennek. Ezeket a lyukakat feltöltötték földdel, így a fák képesek voltak a lehető legmagasabbra megnőni. A pillérek, boltozatok és a teraszok égetett téglából és aszfaltból készültek.” A geográfus szavahihetőségét némileg aláássa, hogy mindeddig nem kerültek elő feljegyzések Nabú-kudurri-uszur korából, csak későbbi görög és római írók tanúsították a létezését. Egyes történészek szerint nem is Babilóniában volt ez a csodálatos építmény, hanem Ninivében: az i. e. 7. évszázadban uralkodó Szín-ahhé-eriba asszír király palotája körül feltárt vízvezetékrendszer és szivattyúk is ezt bizonyítják.
5. A rodoszi kolosszus
A rodoszi kolosszus valójában Hélioszt, az ókori görög napistent ábrázolta, mégpedig azért, mert ő, Zeusz legkisebb fiaként, Rodosz szigetét kapta apjától ajándékba. A rodosziak ezért hozzá imádkoztak, amikor a makedón seregek megtámadták őket. A makedónok egy óriási harckocsival érkeztek: a 44 méter magas, kerekeken gördülő monstrum a helepolisz, azaz a városok elpusztítója névre hallgatott. Az ostromgép azonban mozdíthatatlanná vált, amikor a támadók belekormányozták egy rodosziak által ásott gödörbe – olyannyira, hogy kénytelenek voltak otthagyni. Ennek maradványaiból hálaképpen építették i. e. 302-ben a korabeli viszonyok között monumentális (de valószínűleg 30-35 méternél nem magasabb) szobrot. Sajnos azonban a rodoszi kolosszus nem sokáig állt ellen a viszontagságoknak: i. e 225-ben egy földrengés során összedőlt. Újraépíteni nem merték, mert az orákulum megtiltotta.
6. Artemisz temploma Epheszoszban
Alexandriai Philón, amikor meglátta ezt a csodálatos építményt a Perzsa Birodalomban, azt állította: „a többi csoda árnyékba borult mellette”. A templom helyén valójában már a bronzkor óta állt egy szentély, majd később az amazonok tisztelegtek természetistennőjük előtt a helyszínen. Az ókori görögök Artemiszt a vadászat, a szüzek, az erdők és a fiatal állatok istennőjének tartották, így ugyanezen a helyen az ő tiszteletére építették fel a templomot.
Az építkezés i. e. 550 körül kezdődött, és 120 évig tartott.
A korabeli teljes építészeti tudást bemutató, gazdagon aranyozott templom korabeli turistacélpontnak számított: kereskedők, királyok és városnézők látogatták meg, akik közül sokan ajándékokat (ékszereket vagy egyéb árukat) hoztak Artemisz számára. A templom menedéket kínált azok számára is, akiket üldöztek – ez a hagyomány is az amazonokhoz kötődik, akik állítólag kétszer is megvédték istennőjüket más istenek haragjától. Kr. e. 356-ban a templom egyetlen éjszaka alatt megsemmisült: egy bizonyos Hérosztratosz gyújtotta fel, aki így akart bekerülni a történelembe. Hérosztratoszt kivégezték, és még azokat is halálbüntetés fenyegette, akik a nevét kimondták – így akarták a hasonló cselekményeket megelőzni. (Hérosztratosz neve mégis fennmaradt, így célját végső soron elérte.) Később Nagy Sándor (aki a tűzvész napján született) ajánlotta fel, hogy újjáépíti a templomot, ha a nevét feltüntetik az egyik falon, de az epheszosziak visszautasították az ajánlatot, és inkább saját forrásból építettek egy új templomot. Sajnos az sem állt sokáig: előbb a gótok fosztották ki, majd miután a kereszténységet államvallássá tették, a helyiek széthordták a köveket.
Az ókor 7. csodája: Zeusz szobra Olümpiában
A 12 méteres, elefántcsontból és aranyból készült Zeusz-szobor Pheidiasz görög szobrász műve volt. A megbízást az ókori olimpiai játékokat szervező élisziektől kapta, akik egy újonnan épült Zeusz-templomba szánták a szobrot. Zeusz alakja olyan hatalmasra sikeredett, hogy megállapították: „ha felállna, lerombolná a tetőt”. Az aprólékosan kidolgozott figura jobb kezében a győzelem istennőjét, Nikét ábrázoló szobrot tartott, baljában jogart, lábainál pedig szárnyas figurák ültek. A szobrot mindennap beolajozták, az olaj pedig, lefolyva a fekete csempével burkolt talapzatra, csillogásával is növelte a szobor látszólagos magasságát. A szobor sok látogatót vonzott, köztük Caligula császárt is, akinek annyira megtetszett, hogy elrendelte: szállítsák Rómába, verjék le a fejét, majd helyezzék a szobor nyakára az ő képmását. Mielőtt azonban ez megtörtént volna, Caligulát meggyilkolták. Halálát állítólag a szobor is előre jelezte: „hirtelen oly kacagást hallatott, hogy a munkások a düledező állványokról szertefutottak”. A szobor sorsa bizonytalan: valószínűleg a 4. században Konstantinápolyba szállították, ahol egy tűzvészben megsemmisült.
