Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha a női jogokról beszélünk, ritkán említjük Ruandát példaként, pedig okunk lenne rá. Az ország legnagyobb tragédiájának hatására a nők arra kényszerültek, hogy kezükbe vegyék Ruanda sorsát: ez az ő történetük.
1994-ben száz napon át tartott Ruandában a tuszi népirtás: az óvatosabb becslések szerint 800 ezer, mások szerint viszont egymillió ember halálával járt a hutuk által elkövetett vérengzés. Az ország népessége ezzel 5,5-6 millió főre esett vissza, melynek 60-70 százaléka nő volt.
A semmiből emelte fel a nőket az elnök
Közülük a legtöbben gyakorlatilag semmilyen formális oktatásban nem részesültek, és soha nem gondolták nemhogy azt, hogy majd karriert építenek, de azt sem, hogy otthonuk falain kívül dolgoznak.
A népirtás előtti Ruandában egy nő nem vállalt munkát és nem birtokolt földet, 1994-ben azonban minden megváltozott.
Ahogyan a II. világháború az amerikai nők előtt megnyitotta a munkaerőpiacot, úgy tett a véres eseménysorozat Ruandában.
A különbség csak annyi, hogy míg Amerikában később hazatértek a férfiak a frontról, Ruandában nagyon is végleges volt a népirtás hatása. Egy férfi, Paul Kagame elnök pedig igencsak szorgalmazta azt, hogy a nők is szerepet vállaljanak. Miután katonái véget vetettek a vérengzésnek, Kagame felismerte, hogy a porig rombolt országot egyedül a férfiak nem lesznek képesek újjáépíteni. 2003-ban elfogadott új alkotmányában Ruanda kikötötte, hogy a parlamenti képviselői helyek 30 százalékát nőknek kell elfoglalnia, a lányok oktatását pedig prioritássá tették és a női vezetők kinevezésére is hangsúlyt fektettek.
A női kvóta nagyon bevált
Az első választáson az emberek szavazataikkal is bizonyították, hogy itt az ideje a nők megerősödésének.
A mandátumot elnyert képviselőknek 30 helyett 48 százaléka volt nő az az évi választásokon,
a következő referendum alkalmával pedig ez már 64 százalékra ugrott. Most biztosan az érdekel, azóta hogyan alakult a trend: nos, 2022 decemberében 61,3 százalék volt a nők aránya a ruandai parlamentben.
Felmerülhet az a kérdés is, a mindennapi életben hogyan változtak a nőjogok azt követően, hogy a férfiak aránya drámaian csökkent. A következő, a mindennapokat érintő változásokat vezették be:
- a nők végrendelet hiányában hivatalosan is örökölhettek, így a vidéki lányokat, akiket korábban testvéreik javára megfosztottak a jogaiktól, földtulajdonosokká tették,
- lehetővé tették a nők számára, hogy földjeiket hitelfedezetként használhassák,
- férjük engedélye nélkül is bankszámlát nyithattak, ami függetlenebbé tette őket,
- elkezdték ösztönözi a diáklányokat, hogy hagyományosan férfias területeken tanuljanak tovább.
A női jogok helyzete messze a tökéletestől
Azt jelentené mindez, hogy Ruandában már minden tökéletes? Nos, természetesen nem. Először is az ország vezetése megmaradt férfikézben, ugyanaz a Paul Kagame vezeti Ruandát, aki a népirtást lezáró, tekintélyes államférfiként a nők felemelése mellett döntött. A kormányban nem ekkora az egyensúly: 17 férfi mellé 9 női szenátor jutott, igaz, volt már, hogy 50-50 százalékban foglalták el helyeket férfiak és nők.
Az, hogy a ruandai nők nem kivívták, hanem megkapták az egyenjogúságot, okoz problémákat is.
Azok a folyamatok, amelyek más társadalmakban hosszú évtizedek lefolyását követően mentek végbe, Ruandában kényszerből gyakorlatilag egyik napról a másikra megtörténtek.
Ennek vannak következményei is.
Van hova fejlődni
Justine Uwuza egy ugandai menekülttáborban nőtt föl, később pedig úgy döntött, visszatér szülőhazájába, Ruandába, és ott fogja kutatni a nők felemelkedésének folyamatát. Dolgozott a kormánynak is, ám amikor PhD-fokozatának megszerzésébe belevágott, a ruandai nők helyzetével kezdett el foglalkozni. Azt találta, hogy kevés kivételtől eltekintve lehet, hogy egy nő politikusként vagy egyéb területen befolyásos – otthon nem ez lesz a helyzet. Legalábbis a neki nyilatkozó nők történetei erre utalnak.
„Egyikük elmondta, hogy a férje elvárta tőle, hogy gondoskodjon arról, hogy a cipője ki legyen pucolva, a fürdőszobában legyen víz a számára, a ruhái ki legyenek vasalva.
Ez a férj azt akarta, hogy reggel ne csak a cipőjét rakják ki, hanem a zoknijait is tegyék a cipő tetejére. És azt is akarta, hogy ezt a felesége, a parlamenti képviselő tegye meg”
– mondta el Justine az NPR-nak.
A férjek egy része kifejezetten követelte, hogy külső segítő helyett a nő végezze ezt a munkát – ezzel is megtartva őt „jó ruandainak”. A kutatót megdöbbentette, hogy az elviselt megaláztatások ellenére az érintett nők maguk sem álltak volna egy feminista mozgalom élére vagy támogatói sorába – mert az nyugati, nem ruandai dolog. Olyan hirtelen történt a nők felemelése az országban, hogy az ideológiát maguk sem értik, így támogatni sem tudnák – ez a következő generáció harca lesz.
