A történetben sokkal több van, mint amit első olvasatra hinnél: a Niagara-vízesésen hordóban legurított 63 éves tanítónő egyáltalán nem azért vállalkozott az életveszélyes mutatványra, mert ki akarta hívni a sorsot maga ellen.
Kevés olyan ember él a Földön, aki ne hallotta volna már a Niagara-vízesés nevét: a világ egyik legismertebb látványossága mintegy 12 ezer éves, és a valóságban több vízesésből áll. Amikor nevét kiejtjük, a legtöbben a Kanadában található, 57 méter magas vízesésre gondolunk, de van két, a kanadaitól szépségében nem sokkal elmaradó vízesés a határ túloldalán, Amerikában is.
Ezeket a Niagara folyó táplálja, mely 35 kilométer per órás sebességgel dübörög.
A víz erős sodrásának következtében jelenleg évente nagyságrendileg 30 centiméternyi kőzetet koptat el a Niagara, mely nevét az onguiaahra irokéz szóból kapta. Ennek szó szerinti jelentése dübörgő zaj – és aki járhatott már az esténként káprázatosan megvilágított zuhatagnál, az biztosan úgy gondolja, volt is ok arra, hogy ezt a nevet kapja.
Ezért vonzott tömegeket a Niagara-vízesés
Azt könnyű belátni, hogy miért tekintették a Niagara környékét emberemlékezet óta veszélyes helynek azok, akik ide látogattak, ez azonban sokakban nem félelmet keltett, hanem veszélyes mutatványok lehetőségét jelezte. Jó úszók vállalkoztak arra, hogy a hihetetlenül sebes sodrású folyón ép bőrrel keljenek át, mások kötelet feszítettek ki a lezúduló víztömeg felé, hogy azon átsétálva szerezzenek maguknak hírnevet. Ha egy ilyen mutatvány közben valaki elveszti egyensúlyát és félrelép, zuhanása egészen biztosan halált jelent. Volt mindezen túl egy dolog, ami még sokak fantáziáját izgatta: túlélni a zuhanást a vízesésen.
Ha tippelnünk kellene, ki volt az első, akinek ez sikerült, biztosan nem olyasvalakire gondolnánk, mint Annie Edson Taylor. Az asszony 1838-ban született egy nyolcgyermekes családban, a vízesés amerikai oldalára eső Lockportban. Fiatalkorában nyílt meg Amerikában a tanári pálya nők előtt is, ő is ezt választotta, és tanulmányai közben ismerkedett meg későbbi férjével, David Taylorral.
Hét évig éltek házasokként. Ezután azonban szomorú fordulatot vett élete. A polgárháborúban harcoló férje meghalt, így Anne megözvegyült, ráadásul fiukat is elvesztette még kisgyermekként.
Nem csoda, hogy a tanításba menekült, de egyik iskolából a másikba vándorolt, nem talált állandó munkahelyre, sehol nem tudta megvetni a lábát. 60 éves korára nemhogy tisztes egzisztenciához nem jutott, de sógornője támogatására szorult.
Szép öregkort remélt
Ekkor azonban úgy látta, lehetőség nyílik előtte arra, hogy gondoskodhasson saját nyugodt öregkoráról. 1901-ben Buffalóban rendezték meg a Pánamerikai Expót, ehhez kapcsolódóan pedig egy valószínűleg inkább kétségbeesett, mint vakmerő ötlet született meg a fejében. Ki akarta használni a kiállítással járó hírverést saját céljaira: úgy döntött, ő lesz az első ember, aki hordóban legurítva túléli a Niagara víztömegén megtett utazást.
Barátai őrültnek tartották őt vagy legalábbis tervét, de Annie nem teljesen a szerencsére bízta életét: gondosan megtervezte, hogyan és milyen hordóban utazzon, sőt, még egy próbautat is szervezett, hogy megtudja, van-e esélye a túlélésre.
Először is nem egy átlagos hordóban tervezte megtenni az utat, hanem egy széles és belülről párnázott darabot készíttetett: ez bölcs döntés volt, mivel a sérülések esélyeit így minimalizálta. Az is lényeges volt, hogy a hordó ne saját kénye-kedve szerint rázza őt, ezért aljára egy súlyos üllőt rögzíttetett, ami hozzájárult ahhoz, hogy amikor csak lehetett, a hordó álló helyzetbe kerülhessen. Fontos kérdés volt még az is, hogy elegendő oxigénje maradjon. Ennek érdekében miután bezárták a hordóba, biciklipumpával még bejuttattak számára némi levegőt, illetve a hordó tetejére fúrtak néhány lukat is, melyeket ledugóztak. Ha elfogyott volna odabenn az oxigén, ezeket bentről kiüthette, és fellélegezhetett.
Macskával tesztelte a hordót
Elméletben tehát mindent megtett annak érdekében, hogy túlélje a mutatványt: hogy biztos lehessen a dolgában, a kísérlet előtti héten egy macskát löktek be a Niagarába az eszközben. Egyes híradások szerint Annie a macskájával teljesítette a nem mindennapi mutatványt, de ez nem túl valószínű, lévén egy lefelé görgő hordóban megvaduló macska extra veszélyt adott volna a küldetéshez, és az állatot Annie is összenyomhatta volna.
Valószínűbb az a verzió, hogy tényleg a macskán próbálta ki a tanárnő a módszert: az állat túlélte a kalandot, még ha nem is volt tőle elragadtatva, így következhetett Annie.
A tanárnő felbérelt egy rendezvényszervezőt is, hogy megszervezze és megfelelő módon meghirdesse kísérletét – rá azért is szüksége volt, mert külön csapatot kellett toboroznia arra, hogy a folyóba helyezzék hordóstul, illetve a zuhanást követően kihalásszák őt onnan.
A mutatvány sikerült, de célját nem érte el
A nagy nap október 24., Annie 63. születésnapja volt: ezrek gyűltek össze a Niagaránál kíváncsian. Annie csónakkal hajózott a Niagara folyón, majd egy mérfölddel a vízesés előtt levette felsőruháit, és az addig magukkal vontatott hordóba szállt, ahova beszíjazták, hogy a lehető legkisebb esélye legyen annak, hogy megüti magát. A bélelt hordóba kerültek extra párnák is, majd lezárták azt, és levegőt pumpáltak belé. Négy és fél, öt között aztán a hordó megkezdte zuhanását a mélybe, majd a vízesés alján megjelent a felszínen.
A hordó lezárása és kinyitása közt több mint egy óra telt el, mivel nem tudták azonnal olyan pozícióban megállítani az eszközt, hogy lefűrészelhessék a tetejét. Amikor azonban ez sikerült, megkönnyebbülve látták, hogy
zúzódásokkal és talán egy kis agyrázkódással, azonban élve került elő belőle a tanárnő.
Bár éjjel orvosok figyelték meg, a hordóból való kisegítését követően saját lábán járt.
Annie lett így az első ember, egyben az első nő, aki élve megúszott egy ilyen kalandot – de célját sajnos nem érte el vele. Néhány alkalommal ugyan fizetségért cserébe beszélt az élményről, melynek átélésére egyébként nem biztatott senkit, az emberekhamar elfelejtették őt. Húsz év múlva teljesen elszegényedve halt meg.
