1895-ben Kolozsváron, egy eldugott, poros vasládából száz évnél is régebbi levelek kerültek elő. A leveleket egy színésznő írta: Kántorné Engelhardt Anna, aki hajdan a magyar színjátszás egyik legjelentősebb alakja volt, 1854-ben mégis elfeledve és elszegényedve, egyszerű marosvásárhelyi gazdasszonyként távozott az élők sorából.
A hajdanvolt nagy tragika levelei „összekötözött szerepek és vastag nyomású színlapok, közibök szórt dicsőítő versekkel, szerződéspéldányokkal és szépítő szerek reczipéivel, arczképek és számlák” közül bukkantak elő. A ládika ezen kívül Kántorné imádságos könyvét rejtette, no meg néhény préselt virágot, szalagot és hajfürtöt, és természetesen a színésznőhöz írott szerelmes leveleket. Mert azok akadtak bőven: egy bizonyos Bartha például azért esedezett, hogy a színésznő „ne a világ ítélete, hanem szent szíve érzésénél fogva ítéljen” – erre minden bizonnyal azért volt szükség, mert Kántorné akkor valószínűleg még házas volt.
A nagyszebeni szász családban született Engelhardt Anna mindössze 18 évesen már férjnél volt: 1809-ben Kántor Gerzson, debreceni komikus-színész vette feleségül, „kinek komikai előadásaihoz annyira szokva volt a közönség, hogy ha szükségből hős vagy más, komoly szerepekben lépett fel, a legbusabb jeleneteknél is kacagásra fakadt megszólalására”. A színházzal addig nem sok kapcsolata volt: legfeljebb annyi, hogy szülei halála után cselédlányként szolgált Franz Xaver Girzik német színésznél. Engelhardt Anna 16 évesen Pestre került szolgálólánynak, Láng Ádám János színész házába, itt figyelt fel rá Kazinczy Ferenc, aki biztatta a magyar nyelv tanulására. Anna 1810-ben lépett föl először Pesten, majd immár Kántornéként férjével együtt Debrecenbe szerződött. A házasság azonban nem tartott sokáig: három év múlva, 1812-ben a férj, akire „kis, alacsony, barna, csöndes, szelid kedélyü férfiu”-ként emlékeznek, fiatalon, 28 évesen elhunyt.
„Egy nőt se szeretett”, de a férfiak rajongtak érte
Az özvegyen maradt színésznő Debrecen után Székesfehérvárra, majd Nagyváradra került. Hol németül, hol magyarul játszott. Déryné Széppataki Róza 1821-ben találkozott vele, de a tragika nem keltett benne jó benyomást:
„nem volt szívélyes, nem volt nyájas, feszes volt az elfogadása. Egy arany gyűrűje veszett el s szüntelen azt kereste és panaszkodott”
– jegyezte fel Déryné a naplójába, majd hozzáfűzte: később nagyon megszerette őt Kántorné, ami nagy kegynek tűnt, hiszen „egy nőt se szeretett”. Bálokba jártak („hol álarccal, hol a nélkül”), Déryné „exaltált” (zaklatott), de jó kedélyű, vidám nőnek írta le pályatársát, akinek rengeteg hódolója volt. Többek között egy Horváth nevű ügyvéd, aki szerette volna feleségül kérni a színésznőt, de az kiábrándult belőle, amikor a férfi a frissen felsúrolt padlójára köpött: „S magához mennék én férjhez? De az én szobám földjét ugyan be nem köpködi s ne is említse többé én előttem a férjhezmenést, mert még csak udvarlómnak se fogadom el” – háborgott Kántorné Déryné naplójának tanúsága szerint.
De nem Horváth volt az egyetlen jelentkező. Kántorné egyre-másra kapta a szerelmes leveleket, hódolói folyamatosan ostromolták. „Elmém régi virgonczsága ködbe borongván elenyészett, szivem érzése elvadult” – vallotta meg például egy Gy. Csp. Mo. aláírású férfi, de egy bizonyos Karl Bernhoffer nevű festővel is levelezett, félig magyarul, félig németül. A férfi hol Ninának, hol „Kántorkának” szólította, és vonzalma úgy tűnik, nem maradt plátói: „éjjeli 11 órakor az ablakomon bepillangó holdnak (dem Vertrauter der Verliebten) panaszoskodtam, hogy előtte való estve akkor Ninámat még karjaim közt tartottam, – most elhagyatva, a’ kis vánkosomat szivemhez szorítva – ismét sírtam”.
A legnépszerűbb magyar színésznő
Kántorné 1825-ben Pozsonyban, 1828-ban Kassán játszott, 1833-ban pedig nagy áttörés következett: a budai Várszínházba szerződött. „Inkább mi szorúltunk reá, mint ő mi reánk” – indokolta 1833-ban a színházi bizottság a 42 éves Kántorné Engelhardt Anna szép summát kitevő fizetési igényének elfogadását. A színésznő 1833-ban a Bánk Bán ősbemutatóján is játszott: Gertrudis királyné szerepét osztották rá.
Vajon milyen színésznő volt Kántorné? Hangsúlya, hanglejtése, beszédmodora a maitól bizony nagyon távol állt, ugyanis az ún. „síró-éneklő iskola” egyik képviselője volt, ami a 19. század elején német mintára terjedt el Magyarországon. Ma már nehezen elképzelhető, milyen lehetett ez a beszédmód, Neumayer Katalin tanulmánya szerint „elsősorban zenei hatásokra törekedett, a szöveg értelmét figyelmen kívül hagyva, nem bízva eléggé a szöveg hatásában. Természetellenesen magas hangfekvésben szólalhatott meg és túlságosan nagy hangterjedelemben”. Mindezt erőteljes gesztikulálás, gyakori és hangos sírás kísérte, és nem maradhattak el a színpadias ájulások sem.
A vetélytársnő színre lép
Kántorné – mint a korszakban oly sokan – nagyon várta a Pesti Magyar Színház megnyitását. Akárhányszor átment Budáról Pestre, mindig vitt néhány követ a kőműveseknek – és ne felejtsük el, hogy ekkor többnyire csónakkal kellett eljutni a Duna egyik partjáról a másikra, hiszen a Lánchidat csak 1849-ben adták át. 1837-ben a színházban Vörösmarty Mihály Árpád ébredése című darabjával készültek a megnyitóra, aminek utolsó próbáin a főszereplő Kántorné azonban nem jelent meg. A vezetőség, az író Bajza Józseffel az élen ezt rossz néven vette:
„Ha meg nem jelent a kinyitásra és csak ennyire becsüli a fölhívást, nem is kell többé”
– hangzott a sommás ítélet, Kántorné helyét pedig a feltörekvő fiatal színésznő, Laborfalvi Róza vette át. Az a Laborfalvi Róza, aki éppen Kántornétól leshette el a szakma fortélyait: Kántorné megengedte, hogy a színinövendék-lányok nála lakjanak, akiknek el kellett végezniük a házimunkát, cserébe viszont elkísérhették a művésznőt az előadásokra.
Nyomorban, elfeledve halt meg
Déryné a megnyitó után levelet kapott Kántornétól. Azonnal meglátogatta: „Ott feküdt szegény, dagadt, vastag lábaival, kínok között, mert a sebek kiújúltak, mely lábfagyást ő akkor kapta, midőn Budán játszott a társaság s télen, fagyba-hóba, átjártak játszani Pestre s néha a csolnakba becsapódván a víz, a hideg színpadra föllépvén, megfagyott a lába. Gyógyítatta is a lábát, sárfürdőt használván, de most ujra kisebesedett”. A színház ennek ismeretében sem változtatott az elhatározásán: Kántorné, és vele együtt a síró-éneklő iskola lassan kikopott a magyar színjátszás történetéből. Később ugyan hívták volna a Nemzeti Színházzá lett Pesti Magyar Színházba, de az asszony megmakacsolta magát: nem felejtette el, hogy megalázták, és nem szerződött oda. Vándorszínészként járta az országot, legnagyobb sikereit Pozsonyban és Marosvásárhelyen aratta. 1845-ben, 54 évesen lépett utoljára színpadra, majd a marosvásárhelyi színház pénztárosaként dolgozott a hajdani nagy tragika. Idős napjaiban nyomorban élt: nemesi mecénásai meghaltak, gazdasszonyi és szakácsnői munkákat kellett elvállalnia, hogy ne haljon éhen. Amikor 1854-ben elhunyt, halálhíre meg sem jelent az akkori lapokban. Sírkövet halála után két évvel Prielle Kornélia emeltetett neki.
Ha kíváncsi vagy Prielle Kornélia történetére is, ezt a cikket ajánljuk.
