Napóleon ádáz ellenfele, Gebhard Leberecht von Blücher porosz generális kora egyik legzseniálisabb katonai elméjeként vonult be a történelembe; a Waterloo hőseként tisztelt katonatiszt azonban nemcsak bátorságával és taktikai érzékével, de hihetetlen furcsaságaival és döbbenetes tévképzeteivel is ámulatba ejtette kortársait.
Beszólt a királynak, aki erre elküldte a csudába
Gebhard Leberecht von Blücher az észak-németországi Rostock mellett látta meg a napvilágot 1742-ben; édesapja, egy nyugalmazott katonatiszt egy 13. századig visszavezethető német ősnemesi család sarja, míg édesanyja egy mecklenburgi kékvérű família leszármazottja volt. Rövid és szinte teljesen érdemtelen iskolai tanulmányokat követően az ifjú Gebhard 16 évesen lelépett otthonról, és csatlakozott a svéd hadsereghez, mely a hétéves háborúban éppen a poroszok ellen harcolt; könnyűhuszárként hamar elismerést aratott társai körében, a pomerániai hadjárat során azonban porosz fogságba esett.
Szerencséjére az őt foglyul ejtő porosz ezred parancsnoka Blücher egy távoli rokona volt, aki elnézte a tehetséges fiatalember kvázi hazaárulását, és felajánlotta számára, hogy csatlakozzon a porosz királyi hadsereghez. Hősünk egész hátralévő életét – apróbb kitérőkkel – a porosz hadsereg kötelekében töltötte, ahol gyorsan menetelt felfelé a ranglétrán, húszas éveire már lovassági százados rangig jutott; fékezhetetlen természete ugyan a csatatéren kiválóan szolgálta őt, békeidőben gyakran komoly konfliktusok forrása lett. 1772-ben a lengyelországi felkelések elfojtása után Blücher álkivégzéssel félemlített meg egy renitens papot, mely barbár szokást elítélte a háborús illem és a hadsereg szabályzata, az ügy miatt felettesei megtagadták tőle az előléptetést.
A sértődött Blücher dühös levélben követelte menesztését Nagy Frigyes porosz királytól, aki természetesen nem tűrte a szemtelenséget, és annyit reagált: „Blücher százados elmehet a fenébe!” A következő éveket a katonáskodástól visszavonult Blücher gazdálkodással töltötte családja birtokán, Frigyes 1786-os halálát követően azonban visszatért a porosz hadseregbe régi ezredéhez, a Vörös Huszárokhoz, a következő évben őrnaggyá léptették elő. Karrierje ismét gyorsan ívelt felfelé, az 1790-es években sikeres hadjáratokban vett részt a forradalmi Franciaország ellen, melynek köszönhetően végül megkapta az ezredesi kinevezést és a Vörös Huszárok parancsnokságát. A századfordulón már altábornok, majd tábornok lett Blücherből, aki a napóleoni háborúk idején mutatta meg a világnak, mire is képes igazán – katonatársai ugyanakkor egy teljesen más oldalát is jól ismerték.
Szellemekkel bunyózott és lábujjhegyen járt
A fékezhetetlen, állhatatlanságáról híres katonatiszt idősebb korában hihetetlen félelmektől és tévképzetektől szenvedett, például meg volt róla győződve, hogy egy francia ellenfele teherbe ejtette őt, és bármelyik pillanatban megszülhet; még ennél is bizarrabb, hogy a tábornok úgy vélte, nem emberi csecsemőt, hanem egy elefántbébit fog a világra hozni. Blücher emellett állandóan attól rettegett, hogy szolgálóit lefizették a franciák, és el akarják őt tenni láb alól, méghozzá igen különös módon: felforrósították a házában a padlót, hogy megégesse a lábát. A tábornok ezért otthon mindig szigorúan lábujjhegyen tipegett, amikor pedig leült, gondosan ügyelt rá, hogy a lába ne érintse a talajt.
A személyzet – akik minden valószínűség szerint nem álltak a franciák zsoldjában – egy éjszaka hangos kiabálásokat hallottak Blücher hálószobájából, majd amikor berontottak, különös látvány tárult a szemük elé: a tábornok éppen élet-halál harcot vívott a puszta levegővel. Blücher azt állította, néhai haragosa, egy porosz tiszt kísértete látogatta meg, akit annak idején kiebrudalt a seregtől, és most bosszút akar állni, magával akarja rántani őt a túlvilágra. Mentségére legyen szólva, Blücher tudta, valami gond van a fejével, azonban nem egészen úgy, ahogyan mi gondolnánk: meg volt róla győződve, hogy a koponyája kőből van, ezért gyakran kérte ismerőseit, bizonyítékként kalapáccsal kopogtassák meg a fejét.
Agresszív természete mellett Blücher szerencsejáték-szenvedélyéről is hírhedt volt, gyakran vagyonokat nyert vagy veszített a kártyaasztalnál, hatalmas adósságokba verte magát, beosztottjai, szárnysegédjei ugyanakkor kölcsönös és végtelen bizalommal bírtak irányába. Szívből gyűlölte a franciákat, és imádta saját hazáját, ezért a végletekig képes volt elmenni a csatatéren; bátorsága és előrenyomuló taktikája miatt kortársai „Előremarsallnak” (Marschall Vorwärts) becézték.
Döntő szerepe volt Napóleon bukásában
A porosz vezérkar tökéletesen tisztában volt Blücher furcsaságaival, azonban szemet hunyt felettük, hiszen a tábornok minden emberük közül a lehető legzseniálisabbnak és legtehetségesebbnek számított: az 1813-as népek csatájának nevezett lipcsei csatában a porosz és orosz hadak jelentős részben Blüchernek köszönhetően döntő vereséget mértek Napóleon seregére. A következő évben Blücher kétszer is megfutamította a francia császárt, ami megpecsételte Napóleon sorsát, március végén az ellene összefogott hadak megostromolták Párizst, és megdöntötték a császárságot. Blücher úgy gondolta, a franciák korábbi tetteit súlyosan meg kell torolni, ezért romba akarta dönteni Párizst, többek között a Jéna-híd felrobbantásával, felettesei azonban megvétózták az ötletét.
A dicsőséges Blücher tábornokot III. Frigyes Vilmos porosz király hőstetteiért cserébe Wahlstatt hercegévé tette, és egy uradalmat is ajándékozott számára; egy angliai látogatást követően – ahol hatalmas ovációval, sztároknak kijáró lelkesedéssel fogadták – a tábornok hazatért Sziléziába, azonban 1815-ben, amikor Napóleon visszatért Elba szigetéről, és ismét hadba indult Európa ellen, azonnal újra hadba vonult. Átvette az alsó-rajnai porosz hadsereg irányítását, és júniusban megütközött a franciákkal a lignyi csatában, ahol Napóleon serege döntő vereséget mért Blücherre (ez volt a császár életének utolsó katonai győzelme).
Blücher életét csak szárnysegédje önfeláldozása mentette meg, a szétzilált porosz sereg azonban nem adta fel: a tábornok vakmerő döntést hozott, a vereség ellenére továbbmeneteltette katonáit, és Wellington herceg támogatására indult Waterlooba. A poroszok kétnapos késéssel érkeztek meg a csata helyszínére, azonban épp időben ahhoz, hogy döntő segítséget nyújtsanak Wellington kimerült, már legyőzöttnek gondolt hadainak: Blüchernek köszönhetően Napóleon véglegesen vereséget szenvedett, és többé nem jelentett veszélyt a kontinens békéjére.
A végső győzelmet követően Blücher egy rövid ideig Franciaországban maradt, egészségi gondjai miatt azonban hamarosan visszavonult sziléziai birtokára; ott érte a halál 1819-ben, 77 éves korában. Emlékét Berlinben, Rostockban, Breslauban (ma a lengyelországi Wrocław) szobor őrzi, de érdemei elismeréseként az Oxfordi Egyetem is díszdoktorává avatta személyét.
