Michelangelo Buonarroti nem a festészetet tekintette a művészet legmagasabb formájának, márpedig ő a magas művészetet képviselte.
„Michelangelo lehetetlen alak, senki sem tudott megférni vele” – mondta X. Leó pápa a reneszánsz polihisztorról. Michelangelo Buonarroti valóban lobbanékony természetű művész volt, akit könnyen ki lehetett hozni a sodrából – főként akkor, ha valaki festőnek nevezte.
Szoborszerelem
Bosszúságának oka az volt, hogy Michelangelo mindenekelőtt nem festőnek tartotta magát. Úgy gondolta, a szobrászat a művészet legmagasabb szintű művelése. Hogy ez mindenki számára világos legyen, leveleit mint „Michelangelo Buonarroti, szobrász” írta alá. Ha valaki mégsem figyelt eléggé a művész egyértelmű jelzéseire a megszólítását illetően, a mester tomboló haragjára számíthatott. Ennek ellenére Michelangelo – amellett, hogy kiemelkedőt alkotott az építészetben és a költészetben –, korának ünnepelt festője volt.
Művészeti tanulmányait tizenhárom évesen kezdte meg a firenzei festő, Domenico Ghirlandaio műhelyében. A szobrászatot két évvel később kezdte el kitanulni Bertolo di Giovanni oldalán, aki a Medici-kertben Lorenzo de’ Medici szoborgyűjteményének őre volt. Lorenzo hamar felfigyelt a tizenéves művészpalánta tehetségére: a fiút beköltöztette palotájába, családtagjaként bánt vele, és haláláig maga mellett tartotta.
A híres festő
Egy római bíboros felkérésére Michelangelo elkészítette a Pietà című márványcsoportot, amellyel hírnevet szerzett magának Rómában, hamarosan pedig Firenzét hódította meg Dávid-szobrával. Művei II. Gyula pápa figyelmét sem kerülték el, aki felkérte a fiatal szobrászt, hogy készítse el a síremlékét. Michelangelo boldogan vállalta a feladatot, de mielőtt befejezhette volna a munkát, a pápa újabb kéréssel fordult hozzá: fesse meg a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóját.
Az önmagát szobrásznak valló művész vonakodva tette eleget a kívánságnak, mára mégis az Utolsó ítélet – és a Sixtus-kápolna többi freskója – vált leghíresebb munkájává. Hatvanhárom évesen fejezte be a művet, de az elkövetkező huszonöt évben sem tért vissza szeretett márványtömbjei mellé, élete hátralevő részében építészként dolgozott a Szent Péter-bazilikán: neki köszönhetjük az épület apszisát és kupoláját.
