Ha a művészetekben keresünk példát a női szépségideál megtestesítőjére, bizonyára eszünkbe jut a milói Vénusz, valamilyen Aphrodité-ábrázolás, vagy a Mona Lisa. Ha a férfiideált akarnánk szemléltetni, akkor pedig szinte biztos, hogy az elsők között ugrana be Michelangelo Dávid-szobra.
Ki is az a férfi, akit az ifjú reneszánsz zseni kiszabadított a hatalmas márványtömbből? Elévülhetetlen esztétikája és arányai mellett mitől válhatott ekkora ikonná Dávid szobra? És mit is üzen maga a mű?
Dávid és Góliát
Mint ahogyan az az Ószövetségből ismert, a filiszteusok felvonultak Izrael ellen, és seregükből előlépett egy óriás, aki kihívót keresett maga ellen a zsidók táborából. Végül egy Dávid nevű ifjú vállalta magára az esztelennek tűnő csatát, a vele jelentős erőfölényben álló Góliáttal szemben. Miután elhangzott a híressé vált mondat a hatalmas monstrum szájából: „Hát eb vagyok én, hogy bottal jössz ellenem?”, a küzdelem éppen csak elkezdődhetett volna, amikor Dávid tarsolyából egy lapos követ húzott elő, és azt parittyájával egyenesen Góliát homlokába lőtte. Az óriás menten földre rogyott, és fejét tulajdon kardjával vágta le az esélytelennek tűnő, fiatal győztes.
A magyarázat Dávid győzelmére
Egyes értelmezések szerint a „bot” furcsa megnevezés nekünk, hiszen maximum egy csúzlira asszociálunk. Ám Dávid eszköze sokkal több volt ennél, akkoriban a tüzérség fegyvereként szolgált, ami akár 130 km/órás sebességgel is képes volt lövedéke röpítésére. Góliát pedig feltételezhetően egy agyalapi mirigyet érintő daganat miatt nőtt olyan nagyra. A gigantizmusban szenvedő filiszteusnak a növekedési hormonok túlműködése mellett azzal a nehézséggel is együtt kellett élnie, hogy daganata a látóidegek pályáját zavarta, tehát csak homályosan láthatott. Így a csata már nem is tűnhetett annyira kiegyenlítetlennek, legalábbis Dávid szemszögéből.
Dávid király
Ugyanez a Dávid, Saul halálát követően, előbb Júda, majd később egész Izrael királyává lett, de addigra már Góliát legyőzése mellett más hadi bravúrok is öregbítették katonai jó hírét. Az ország határainak kiterjesztése mellett bátor hadvezérként és jó államférfikét vonult be a történelembe.
Dávidok a művészetben
Ha maradunk a történet eredeti értelmezésénél, akkor a fiatal és gyengébb Dávid önbizalmat adó, mindenkit serkentő,
a kilátástalannak tűnő helyzetben is a győzedelmeskedés reményét keltő üzenete minden korban aktuális értelmezésre találhat.
(De ha az újabb értelmezést fogadjuk el, mely szerint egy fogyatékkal élő, lomha és homályos látású beteg embert ellen állt ki egy profi tüzér titán, a kort meghazudtoló képességű szuperfegyverrel, a sztori üzenete akkor is ugyanez, csak fordított előjellel.)
Nem is csoda, hogy a művészettörténet annyi jeles alakja nyúlt már e példázathoz, például Caravaggio vagy akár Donatello.
Michelangelo megbízása
1501-ben az akkor 26 éves fiatal, de már korábban elévülhetetlen érdemeket szerzett művész megbízást kapott a firenzei katedrális díszítése céljából a Dávid-szobor elkészítésére. Az 1504-ben leleplezett művet már a kortársak is túl tökéletesnek értékelték ahhoz, hogy a dóm belsejébe bújtassák, ezért egy illusztris tagokból álló 30 fős tanácsot hívtak életre annak megvitatására, hol is csodálhassa onnantól a szobrot Firenze népe. A bizottságnak Leonardo da Vinci és Sandro Botticelli is tagja volt.
A fiatal Michelangelo, miután 1499-ben már hírnevet szerzett magának a Piéta megalkotásával, feltehetően egy kis stukkómodellen mutatta be megbízóinak Dávid szobrának modelljét. A miniatűr elfogadása után látott hozzá az „Óriás” néven ismert márványtömb megmunkálásának, amelybe már olyan elődök vésője is beletört, mint például Donatello, aki évtizedekkel korábban felhagyott a hatalmas kőzet kifaragásával, mondván, hogy az hibás. A tervek, a később megtalált modell, ahogyan a kész mű is, nemcsak azért örvendhetett ennyire kedvező fogadtatásnak, mert a reneszánsz egyik legcsodálatosabb alkotását már a kortársak is felismerték, hanem azért, mert Dávid szobra Firenze lakosai számára politikai többletjelentéssel, szimbolikus tartalommal bírt egy kritikus időszakban.
Michelangelo egyedi megoldása
Egy hatalmas, pontosan 5,1 méter magas Dávid-szobor megformálásának ötlete, a téma feldolgozása önmagában politikai töltetet hordozhat egy olyan korban, amikor Firenze városa frissen szabadult fel a Mediciek uralma alól, és kezdte meg önálló új korszakát. Dante és Giotto városa 1494-ben fellázadt a Mediciek ellen, később elűzték őket, s megalakult a Második Firenzei Köztársaság, dacolva nemcsak a Mediciekkel, de a pápai államokkal is.
A fiatalsága és tapasztalatlansága ellenére elképesztő teljesítményre egyedül is képes, a nála sokkal hatalmasabb ellenséget önerőből is leteperni tudó gyengébb fél előtti tisztelgés Firenze önállósulásának metaforája is.
De nem ez a témaválasztással kapcsolatos egyetlen michelangelói bravúr, formabontó és merész elképzelés. A Góliátot legyőző Dávid a legtöbb művészeti alkotásban a legyőzött monstrum levágott fejével kérked, vagy a reménytelennek tűnt viadal eredményére büszkén diadalmaskodik. Ehelyett Michelangelo a csatára készülés pillanatában ábrázolja a még egyáltalán nem eldöntött párviadal bátor jelentkezőjét, a kiegyenlítetlen küzdelemre felvértezett ifjú elszántan néz a csata elé – bár egyes elemzők megállapítása szerint két szemével nem teljesen ugyanarra fókuszálva.
Ki volt a modell?
Andrea del Verrocchio művész a Medici család megbízásából korábban már megalkotott egy bronz Dávid-szobrot 1473 és 1475 között. Valószínűleg ifjú tanítványa, Leonardo da Vinci után mintázta. Michelangelo Dávidja azonban izmosabb, férfiasabb, szálkásabb, és főleg ruhátlanabb. Ebből gondok is akadtak, amikor Viktória királynő 1857-ben a Toscanai Nagyhercegségtől kapott egy miniatűr Dávid-szobrot. A mű meztelensége annyira megdöbbentette a királynőt, hogy utasítására agyagból készített fügefalevéllel takarták el Dávid szemérmét.
Hogy ki állhatott modellt ily ledér (na jó, semmilyen) öltözetben a művésznek, máig művészettörténeti vita tárgya. Egy Michelangelónak tulajdonított, kis méretű Dávid-modellt megtaláltak ugyan, de ahhoz képest is láthatók változások a végső szobron. A tudósok valószínűsítik, hogy a művész nem csak elődei munkáit tanulmányozta, egy élő, lélegző férfi modellt – talán a Medici-házból származó Gianfrancesco Penni olasz festőt – is vizsgált munka közben, főként a has oly élethű megformálásánál.
