A második világháború előtt népszerűsége Karády Katalinéval vetekedett: míg Karády a „fekete vamp” volt, Mezei Mária a „vörös démon” skatulyáját kapta – amiből azonban 1945 után végleg elege lett.
Lelbach János rajongó természetű fiatalember volt. Kamaszkora óta imádta titokban a 30-as és 40-es évek ünnepelt filmszínésznőjét, Mezei Máriát, aki akkoriban a franciás elegancia megtestesítője volt. 1948-ban, 18 évesen végül rászánta magát a sorsdöntő lépésre: az utcán odalépett bálványához, és megszólította.
„Értse meg, azért születtem, hogy magára vigyázzak, hiszen hároméves gyerek” – csúszott ki a száján. A nála húsz évvel idősebb, harmincas évei vége felé járó színésznő akkor már túl volt egy balul sikerült házasságon: fiatalon ment férjhez Paulovits Tiborhoz. Szegeden, hónapos szobákban élték a kispénzű egyetemisták szerény életét, Mária azonban egyre messzebb kerül attól, hogy megvalósítsa álmát, hogy színésznő lesz. 1928-ban, 19 éves korában elhagyta a férjét, és Budapestre költözött, hogy Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában tanulhasson.
A színház és a férfiak
Később Miskolcra, majd Pécsre szerződött, ezt követően visszatért Budapestre. A férfiak imádták:
„A színház és a férfiak – tulajdonképpen akkor másról nem is volt szó, csak erről a kettőről, és elsősorban a színházról”
– emlékezett vissza erre az időszakra Névjegy című könyvében. Ami az előbbit illeti, Márai Sándor sem tudott ellenállni a vörös hajú szépségnek: 1941-től kezdve két éven át szenvedélyes (és titkos) viszony fűzte össze őket. A szakítás után a színésznő a Tátrába utazott: megcsömörlött a színházi világtól, gyűlölte a háborút, a szakítás pedig megviselte. A Tátrában egy kis faluban, hat hónapig feküdt betegen, egy idős asszony viselt gondot rá. Keresni kezdte önmagát, istenhite elmélyült, tapasztalatait Hoztam valamit a hegyekből címmel foglalta össze.
A sárospataki vár kisasszonya
Útban hazafelé Sárospatak felé vitt az útja, ahol a fejébe vette, hogy felújíttatja a várat. „Gyerekkoromban mindig szerettem volna várúrnő lenni... Sátoraljaújhelyen, ahová megtértem Tátrából való hazafelé vándorlásomból, hallottam, hogy Sárospatakon van egy régi Rákóczi vár... Nem volt ugyan hegytetőn, de volt régi tornya, voltak bástyái, boltívei, lépcsősorai és Rákóczi lakott benne.” Restauráltatta a várat, a fejedelem hálószobájában aludt, és egy önálló est gondolata kezdte foglalkoztatni. Amikor azonban színpadra állt, csalódnia kellett:
a közönség a lapokból megismert vörös démont várta, és nem tudott mit kezdeni a szeretetről prédikáló, Babits-verset szavaló fekete ruhás asszonnyal.
Az előadás megbukott, a színésznő könnyei egybemosódtak a zuhogó esővel.
„Megutáltam azt a vörös nőt, aki voltam”
Visszatért Budapestre, de már nem ugyanaz volt, aki korábban: „Úgy megutáltam azt a vörös nőt, aki voltam!” – fakadt ki a Fényszóró újságírójának 1945-ben. „Miért nem lehet festék nélkül is színész az ember? A színészet nem szerepjátszás, hanem sorsforma. Az örök keresés életformája.
A színész mindig keres valamit, önmagát.
S akkor boldog, ha egy-egy szerep mélyén olyasmit talál, ami nemcsak a szerepnek, hanem saját lényének is a titka.” Könyvében is hasonlóképpen vélekedik: „A nevemet i-vel írom, az y-t színigazgatók és újságírók ajándékozták a múltban. Megszoktam, mint a vörös hajam. Ma, mint minden hazugság, zavar.”
Előbb a Belvárosi Színházban, majd a Vígszínházban játszott, de ez utóbbi színpadán, a Három nővér előadása közben, 1947-ben rosszul lett. „Engedjenek, meghalok!” – kiáltozta, majd kirohant a színpadról. A korabeli újságok „hisztériás roham”-ként aposztrofálták az esetet, holott valószínűleg pánikrohamról lehetett szó, Mezei maga így emlékezett vissza: „Súlyos pánikérzet, halálfélelem kapott el, s kénytelen voltam kimenekülni a színpadról.”
„A konyak is jobban esik zsoltár mellett”
A színházból ekkor elbocsátották, a pesti éjszakában kezdett énekelni: Ady, Babits, József Attila és Szép Ernő megzenésített verseit adta elő, magyar nótákkal és – mindenki meglepetésére – egy protestáns zsoltárral zárva műsorát, azzal a felkiáltással, hogy „ a konyak is jobban esik, az üzlet is jobban megy zsoltár mellett”. Ebben az időszakban, az útkeresés során bukkant fel az életében Lelbach János, aki „hét évig mint egy hűséges szép nagy kutya” kísérgette a színésznőt képletesen és a valóságban is. Három évnyi „próbaházasság” után, 1958-ban összeházasodtak. „Lelbach János szerelmes alázattal állta a szavát: amíg Mezei Mária élt, vigyázta, őrizte, dédelgette őt. Tolmács, testőr, sofőr, házimunkás, ügyintéző – és legfőképpen szerető társ volt mellette, a sziklaszilárd pont” – foglalta össze kapcsolatuk lényegét Szigethy Gábor irodalomtörténész.
Mezei Máriát az ötvenes években méltatlanul mellőzték: vallásossága nem fért össze a fennálló kommunista rendszerrel. A Liliputi Színházban léphetett csak fel, a drámai szerepek helyett szovjet csasztuskákat kellett énekelnie. 1953-ban a Vidám Színpadon már a színpadra sem jutott fel : vécéfelelősnek nevezték ki. Ezt már nem bírta el, kilépett a színháztól, és saját társulatot szervezett, amellyel a tervek szerint az országot járta volna, hogy megismertesse a brigádokkal Adyt, József Attilát és Chopint. A társulat azonban rögtön az első előadáson megbukott. Ezután a Fővárosi Operettszínház szerződtette, a drámai szerepekre továbbra is várnia kellett.
Mezei Mária otthona
Férjével az ötvenes évek közepe óta Budakeszin laktak. „Háza kívülről földszintes falusi ház, olyan, amilyen száz meg száz más ház a falvakban. A kapun túl azonban különös levegő csapja meg a látogatót. Antik bútorok, sok jó könyv, szobrok, képek.
Verandájáról szép kilátás nyílik a Jánoshegy nyugati lejtőjére. Kis kertjében gyümölcsfák, virágok és állatok”
– mutatta be a színésznő otthonát 1954-ben a Film Színház Muzsika. Férjével kettesben, zárkózottan éltek akkor is, amikor a színházak újra felfedezték: 1956-tól a Madách Színházhoz, 1964-től a Nemzeti be szerződött, pódiumestjével országszerte sikereket aratott, sőt, eljutott az Egyesült Államokba és Kanadába is.
11 év szenvedés – és egy régi titok
1969-ben visszavonult, utoljára Stuart Mária szerepét játszotta. Egy évvel később a hongkongi influenza megtámadta a tüdejét, élete hátralévő részét a betegséggel viaskodva, „oxigénpalackhoz kötözött mentőcsónak”-ként élte. Férje nagy gonddal és szeretettel ápolta, 1972-ben Molnár Gál Péter a Népszabadság ban köszöntötte a hatvanadik (valójában a hatvanharmadik) születésnapján – az az MGP, akivel férjével együtt jó barátságban volt, s akiről nem is sejtette, hogy jelent róla az állambiztonságnak.
1980-ban, Veszprémben még egyszer kiállt a közönség elé, Babits Zsoltár gyermekhangra című versével búcsúzott. Ezután már csak beszélgetéseket vállalt, továbbá önéletrajzi írásai és könyvei jelentek meg. Köztük az a Köszöntő köszönet című visszaemlékezés is, amelyben szegedi gyermekéveit és ifjúságát idéz te fel, és amelyben megírta fiatalkori abortuszának megrázó történetét is. Egy fiatal riporternő mondata („Ne tessék sírni azért, hogy nincs gyereke, hiszen aki egyszer szavalni hallotta, úgy is örökre a gyerekévé lett” ) felszakította Mezei Máriában a több mint negyven éve őrizgetett titkot.
„Vigyázzatok! Szép szabadságotokat önkéntes fegyelemmel őrizzétek. Ne csúnyuljon szabadossággá! A szerelmeskedés szennyes öröm. A kíváncsiság, nyugtalanság, szánalom, ajándékozási vágy – nem szerelem! A szerelem egyszeri és szent Titok. Lényege a Szeretet. Ha ő vezet, előbb-utóbb rátalálsz arra, aki keres... Én 22 évvel ezelőtt Alcsúton ismertem föl, és pár hét múlva Máriaremetén bíztam rá magam teljesen, s kijelölt társam szinte azonnal megtalált. Igen, ő, aki nálatok is mindig mellettem állt, a kétméteres, őszülő, kicsit már kopaszodó, enyhén pocakosodó János, a Pásztor. Tizenhét éve apám vigyázó, szigorú szeretetével vesz körül, és olyan jó hozzám, s pontosan annyi idős, mint a fiam volna, ha élne…” – üzente 1979-ben megjelent írásában a színésznő. Még megérhette, hogy 1981-ben megjelenjen Vallomástöredékek című könyve: 1983-ban, tizenegy év ágyhoz kötött szenvedés után, 73 évesen hunyt el. (Borítókép: Fortepan / Bojár Sándor)
Ha szívesen elolvasnád egy másik színésznő életének történetét is, ezt a cikket ajánljuk.
