Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Te tudod, hány kilométer egy mérföld? Hány liter tesz ki egy gallon vizet? Ugye, nehéz kérdések ezek, hiszen Európában a legtöbb helyen a metrikus rendszert használjuk. Sokan nem értik, hogy az Amerikai Egyesült Államok miért nem csatlakozik ehhez.
Olyannyira makacsul kitartanak a szokásostól eltérő mérésük mellett, hogy a világ már vicceket gyárt róluk: zsiráfokban mérik az aszteroidák átmérőjét, centi helyett kinyújtózó macskák testhosszában a bútorok méreteit, és a klasszikus amerikai fehérfejű rétisas szárnyfesztávjában a járvány idején kötelező távolságtartást. Amerika tulajdonképpen bármiben hajlandó mérni, csak metrikus rendszerben nem, így aztán sokan elgondolkodtak már azon, miért tartanak ki ilyen makacs módon. Egy elmélet szerint az egésznek a kalózokhoz van igazából köze.
No de hol kezdődött ez az egész? Ki és mikor szabta meg, hogy mostantól méterben és literben fogunk mérni? Érdekes, de a franciák (ezért SI a metrikus rendszer jele, ugyanis a Système International d’Unités rövidítése). A francia forradalom idején, azaz 1790-ben, Charles Maurice Talleyrand-Périgord herceg kérésére a Francia Tudományos Akadémia alakított ki egy mindenki által használható, könnyen váltható, érthető rendszert, ez lett a decimális mértékegységrendszer, amit némi fejlesztgetés után ma is használunk. Hogy miért volt erre szükség? Mert mérni mindig is mértünk, csakhogy jellemzően a saját testrészeinket használtuk alapegységnek: láb, hüvelyk, arasz. Igen ám, de a világon nagyon sokféle ember él, és egy északi, kétméteres férfi könyöke nem ugyanakkora, mint mondjuk egy ázsiai nőé, így kénytelen-kelletlen be kellett látnunk egy méretfüggetlen rendszer szükségességét.
Honnan jönnek Amerika különös mértékegységei?
Csakhogy az angolok nagyon ragaszkodtak saját mértékegységeikhez, és ők voltak azok, akik gyarmatosították Amerikát. Ezért aztán az Újvilágban is az ő fontjaik, yardjaik és incheik terjedtek el. Amikor Amerika függetlenségi háborúja véget ért, érthető lett volna, ha a korábbi mértékegységektől is megszabadulnak, hiszen a kereskedelemben létfontosságú lenne, hogy mindenki ugyanarra a súlyra vagy méretre gondoljon. A kormány el is kezdte keresni az egységes rendszert: Thomas Jefferson akkori külügyminiszter levélben érdeklődött iránta. A franciák nagy örömmel küldték vissza az akkoriban elterjedt hengert, ami egy köbdeciméternyi, 4 Celsius-fokos víz tömegét, azaz egy kilogrammot, a súlymérték alapegységét tartalmazta. Ekkor léptek közbe a kalózok.
A terv jó volt…
Joseph Dombey francia tudós hiába indította útjára hajón az egy kilogrammos réznehezéket, az soha nem jutott át az Atlanti-óceánon. A hajó veszélyes viharba keveredett, ami messzire elsodorta a kijelölt útiránytól. Amikor végre elcsendesedett az idő, Dombey és a legénység a Karib-tenger térségében találta magát, igen, a kalózok valódi fészkében. Nem telt bele sok idő, a hajót meg is támadták, és az egész legénységet börtönbe vetették Montserratban. A francia tudós és kísérete a börtönben halt meg a váltságdíjra várva.
Minden maradhat a régiben
Amikor átnézték a zsákmányt, a kalózokat egyáltalán nem érdekelte a réznehezék, és kicsit sem hatotta meg őket, hogy az a kilogramm képviseli az újfajta metrikus rendszert. Mindent elárvereztek, így a rézmérték Amerika helyett Andrew Ellicott kezébe került. Érdekes módon a nehezéket a család megőrizte a hosszú évek alatt, és 1952-ben a National Institute of Standards and Technology intézetének ajándékozták. Az Egyesült Államok pedig, miután hiába várta a franciáktól az új mértékegységet, kifejlesztette a sajátjait, amelyeket addig használtak, amíg 1959-ben el nem kezdtek egyeztetni róla a britekkel. Miután ők legalább összehangolták a mérési rendszereiket, úgy érezték, elégedettek lehetnek.
Tényleg minden a kalózok hibája?
Természetesen nem. Amerika azóta sem hajlandó áttérni a metrikus rendszer használatára, állandó számolgatásokba taszítva az emberiséget. Rendszeresen elindultak ugyan próbálkozások, de az átállással járó idő- és pénzveszteség, illetve a közvélemény tiltakozása mindig visszariasztotta a szakembereket. A britek pedig annak idején eleve nem akarták elfogadni az ellenségnek tekintett franciák buta métereit és kilogrammjait. Elvileg 1973-ban az Európai Gazdasági Közösség miatt kötelező lett volna nekik is átállni, de azóta is folyton haladékot kapnak rá. Az amerikaiaknál a legkomolyabban Alexander Graham Bell és Gerard Ford elnök lobbizott az átállásért, utóbbi még törvényt is alkotott róla, de akkora volt a szakszervezetek ellenállása, hogy Ronald Reagan 1982-ben inkább lemondott az egészről.
