Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Annyit mindannyian tudunk, hogy Márton-napon libát kell enni, a legtöbben még azzal is képben vannak, hogy miért. A babona szerint ez garantálja a következő időszak egészségét, anyagi biztonságát, ha az újévi lencse nem működött volna rendesen. De mit is érdemes tudnod a Márton-napi szokásokról ahhoz, hogy igazán profi légy a témában? Már mutatjuk is a legfontosabbakat!
A helyzet korántsem olyan egyszerű, mint a húsvéti lencse esetében, a Márton-napi libának sokkal menőbb története van, ráadásul a libából készült fogások sokféleképpen alkalmasak arra, hogy megjósolják a jövőt, legalábbis a hagyományok szerint.
De volt egyáltalán ez a Márton, akinek a névnapját ekkora lakomával ünnepeljük?
Márton, aki nem akart püspök lenni, de a libák segítettek neki
A legenda szerint Szent Márton a Római Birodalom Pannónia tartományának Savaria nevű városában született kicsivel 300 után, egy római elöljáró fiaként. Története azzal kezdődött, hogy egy hideg téli estén odaadta meleg köpenyének felét egy nélkülöző koldusnak. Aznap éjszaka álmában megjelent Jézus a koldus alakjában. Valamivel később megkeresztelkedett és misszionárius lett, majd 371-ben a Loire menti Tours püspökévé választották, nem egészen saját akaratából.
A hagyomány szerint Márton kifejezetten szerény volt, és nem tartott igényt a megtisztelő címre. Jobb híján a libák között bújt el, de azok gágogása elárulta, így lett végül mégis egy jótékony és környezete által nagyra tartott püspök, akit később szentté is avattak.
És hogy hogy jön ez a libához és a felvonuláshoz?
Így lett a történetből hagyomány
A libák segítették Mártont abban, hogy püspök legyen, így ezen a napon rájuk is emlékeznünk kell, még ha nem is a számukra legkényelmesebb módon valósult ez meg az elmúlt évszázadokban. „Aki Márton-napon libát nem eszik, egész éven át éhezik” – szól a régi mondás. Annak idején gyakori volt, hogy a liba húsából, különösen a hátsó részéből, küldenek a papnak is, innen ered a „püspökfalat” kifejezés. November 11. körül a gyerekek lampionos felvonulásokkal, a felnőttek inkább a Márton-napi libával emlékeznek a szentre, és más népszokások is élnek még, amelyek e naphoz kötődnek.
A tradíció ezeréves, ami ezúttal nem is nagy túlzás. A Márton-napi libalakomáról szóló első írásos feljegyzés ugyanis 1171-ből származik. Szent Márton napja a paraszti év végét is jelentette, így a baromfiállomány megtizedelése vallástól függetlenül szokássá vált. Márton-napon hazánkban is országszerte lakomákat rendeztek, hogy egész esztendőben bőven ehessenek, ihassanak. Úgy tartották, minél többet esznek és isznak, annál több erőt és bőséget, egészséget isznak magukba.
És persze nemcsak az egészség és gazdagság volt előre jelezhető: a liba csontjából az időjárás is kiderült, hiszen ha a liba csontja fehér és hosszú, akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid, akkor inkább sáros hónapok közelednek. A Márton-napi időjárás sem volt mindegy, hiszen, ha Márton ezen a napon fehér lovon jön, vagyis havazik, akkor enyhe tél, ha barna lovon érkezik, akkor kemény tél várható.
A hagyományok szerint az sem mindegy, hogy fagy-e ezen a napon, hiszen tudjuk: Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál, vagyis ha ez egy fagyos nap, akkor kevés hóra számíthatunk az ünnepeken.
Márton napja itthon és külföldön
Márton-nap estéjén a pásztorok sorra járták a házakat köszöntőjükkel. Nyírfavesszőt vittek magukkal, melyből a gazdának is adtak, hogy tavasszal ezzel hajtsa először a jószágot a legelőre. Az ágak számából arra lehetett következtetni, hány malaca lesz a disznónak, így érdemes volt minél szebb, terebélyesebb ágat ajándékozni.
Itthon ahány terület, annyi kisebb tradíció kapcsolódott ehhez a naphoz. Dunaszerdahelyen híres volt a Márton-napi vásár, a kalotaszegi falvakban inkább Márton-napi bált rendeztek. Mura-vidék lakói szerint ezen a napon nem szabad mosni, teregetni, mert elpusztulnak a gazda állatai.
A német nyelvterületeken és Hollandia egyes részein fáklyás felvonulásokat szerveztek és Márton-tüzeket gyújtottak. A lampionos felvonulásokat csak a 19. század elején vezették be egyházi rendeletre, hogy a fény, ami a jó cselekedetet jelképezi, mindenkihez eljusson. Manapság ebben főként az óvodás és kisiskolás a gyerekek vesznek részt, késő délután a maguk készítette lampionjaikkal járják az utcákat, miközben régi Márton-napi dalokat énekelnek. Az esemény végén meggyújtják a Márton-tüzet, és megajándékozzák a gyerekeket valamilyen finomsággal, például pereccel, Márton-kiflivel, fánkkal, liba alakú kaláccsal, cukorkával, teával, gyerekpunccsal, vagy épp musttal.
A németek és osztrákok egyik legjellegzetesebb Márton-napi aprósága a Weckmann, ami egy édes tésztából készült ember alakú figura.
Belgium keleti részén és Flandria nyugati tartományaiban november 11-én a gyerekek apró meglepetéseket kapnak Szent Mártontól, ahogy más kultúrákban a Mikulástól. Portugáliában családok és barátok gyűlnek ilyenkor össze. Ők a liba mellé sült gesztenyét esznek, hozzá Jeropigát isznak, ami must és pálinka keveréke, a kevésbé bevállalósaknak pedig marad az Aguapé, ami lényegében vízzel elkevert bor. Lengyelországban, Poznań városában felvonulással és ünnepséggel emlékeznek meg a Szentről. A nyugat-lengyelországi Poznań városának főutcája, a Święty Marcin is Szent Mártonról kapta a nevét. A lengyelek ezen a napon vajas kiflit sütnek, ez a „rogal świętomarciński” – náluk ez a Márton-napi libavacsora egyik legfontosabb fogása, de ezekben a napokban az utcákon is árulják a remek, cukormázas édességet. A város főutcáján minden évben buli van ezen a napon: misével, felvonulással, vásárral, lovagi tornákkal, kiállításokkal és koncertekkel telik ez a nap a lengyeleknél.
