Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Elek-Li Lucy óvodásként érkezett Magyarországra, hamarosan azonban már folyékonyan beszélt magyarul, és nagyon jól beilleszkedett az új kultúrába – annyira, hogy nemcsak életét alapozta meg itt, de családot is egy magyar férfival alapított. A kilencvenes években nagyon sok kínai család érkezett hazánkba úgy, ahogyan ő és szülei, sokan küzdöttek meg a beilleszkedéssel – Lucy elmesélte nekünk történetét.
Amikor Lucyvel évekkel ezelőtt közös munkahelyen dolgoztunk, soha, egyetlen alkalommal sem érezte úgy senki, hogy egy „külföldivel” van dolga – persze ettől még ha valaki Kínáról volt kíváncsi valamire, azt tőle kérdezte, de első pillanattól fel sem merült, hogy rá másként gondoljunk, mint magyarra. Hogy ez tulajdonképpen mennyire nem egyértelmű egy hazánkban élő kínai esetében, arra évekkel később döbbentett rá azzal, hogy egy hozzá hasonlóan magyarul szintén akcentusmentesen beszélő, Magyarországon élő kínai lány TEDx-beszédét osztotta meg közösségi oldalán. Akkor kerestem meg őt, hogy meséljen arról, milyen kínaiként Magyarországon élni és ide teljesen beilleszkedni.
Új élet, nyelvtudás nélkül
Lucy apukája 1996-ban egy új élet reményében érkezett Magyarországra: úgy tűnt, itt jobbak a gazdasági lehetőségek, mint az akkori Kínában. Két év múlva édesanyjával követték őt Budapestre.
„Nyelvtudás nélkül indultam neki az országnak, de el kellett kezdenem az első osztályt.
Kérdés volt, hogy ez hogyan történjen: anno nagy divatnak számított, hogy a családok találnak egy magyar nőt, aki ráér erre, és aki megtanítja a gyereket magyarra.
Bébiszitter, kicsit tanár, kicsit nagymama vagy anyuka – nekem is megtalálták a mamámat, hétfőtől péntekig nála voltam, ott is aludtam, hétvégén pedig a szüleimmel” – emlékezik vissza a magyarországi kezdetekre Lucy, aki szerint erre azért is szükség volt, mert hiába vitte volna a házi feladatot szüleihez, akik nem beszéltek magyarul, ők nem tudtak volna segíteni neki.
A magyar mamával megtanulta a nyelvet, de elvesztette a kínait
A magyar mama segített neki mindenben, ami viszont új bonyodalomhoz vezetett: elkezdett rohamosan növekvő magyartudása mellett gyors ütemben csökkeni kínaitudása.
„Amikor obszcén szót használtam egy egyszerű szó helyett, akkor a szüleim összenéztek, és eldöntötték, hogy eljött az ideje annak, hogy kínai iskolába járjak. Ez hétvégente volt, hétfőtől péntekig magyar, szombaton-vasárnap kínai iskolába jártam” – meséli Lucy. A kínai iskolában öt éven át reggeltől késő délutánig voltak felváltva órái és játékra, sportolásra ideje, miközben szülei legtöbbször hétvégén is dolgoztak.
Lucy úgy emlékszik, eleinte nehéz volt megbirkóznia azzal a fordulattal, ami életében ezekben az években bekövetkezett.
„Engem addig főleg a nagyszüleim neveltek, tőlük átvették ezt a feladatot a szüleim, kiszakítottak a megszokott környezetemből, és elhoztak egy másik kultúrába, aztán
alighogy magyar földre tettem a lábam, vittek is egy magyar családhoz.
Sokszor nem is volt időm gondolkodni azon, ami történt, de bíztam a szüleimben, és alkalmazkodtam az élet rendjéhez. Azt a feladatot és küldetést kaptam, hogy ezt a nyelvet meg kell tanulnom, és be kell illeszkednem. Ezt már kicsiként is éreztem, hogy elvárják tőlem. Legyenek magyar barátaim, tanuljak jól” – mondja Lucy, aki abban a zuglói iskolában, ahova beíratták, talán az első kínai tanuló volt.
Előfordult, hogy teljesen elveszett volt nyelvtudás nélkül
Akadt olyan is, hogy kinézték, csúfolták, első osztályban nem voltak barátai, amikor pedig egy kislány végül barátkozni kezdett vele, leginkább kézzel-lábbal tudtak kommunikálni.
„Egy éles emlékem van erről az időszakról: bombariadó volt az iskolában. Én nem értettem, miért van ez a pánik, ez a lány pedig próbálta elmagyarázni, mi történik, mutatta, hogy bumm.
Gondoltam, lufiról van szó, buli lesz? Fura érzés volt, hogy mentem a többiek után, de órákon keresztül azt sem tudtam, hogy mi van.
Utólag a magyar mamám magyarázta el, mi történt” – idézi fel az első éve legjelentősebb eseményét Lucy.
Az első év végére aztán megtanult magyarul: onnantól kezdve, hogy tökéletesen beszélte a nyelvet, a gyerekek már úgy kezelték őt, mint bármelyik társukat.
„Nehéz helyzet, amikor érzed, hogy rólad van szó, téged beszélnek ki, de nem tudod a nyelvvel megvédeni magad. Nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam, de amint tudtam beszélni, már a személyiségemet nézték” – mondja Lucy, aki úgy emlékszik, első ázsiaiként ő nagy kuriózum volt a tanároknak is, akik akár pozitívan is diszkriminálták.
Volt két olyan tanár is, aki hazavitte, hogy hasonló korú gyerekével játsszanak, ajándékokat adtak neki:
emiatt néha rossz szájíz is kialakult az osztálytársak szüleiben, de Lucy mindezzel együtt úgy gondolja, jó gyermekkora volt, sok barátja lett – és máig leginkább magyarokkal veszi körül magát.
Magyarországon képzeli el a jövőjét
„Felnőttként sosem éreztem magam a kínai közösségbe valónak. Nem tudtam olyan jól beilleszkedni, mint egy magyarba, talán túl jól asszimilálódtam. Nagyon sok időt töltöttem a magyar mamámmal, abban az értékrendben, gondolkodásban nevelkedtem, és ahogy felnőttem, egyre távolabb kerültem a kínai gondolkodástól. Nem kerestem a kínai társaságot, érdekes volt ezek után az, amikor olyan helyzetbe kerültem, amikor csak kínaiakkal kellett dolgoznom, azt nem éreztem komfortosnak” – mondja Lucy, aki a magyarországi kínai üzleti életben tapasztaltakat nagyon távolinak érzi magától.
Lucy hosszú utat járt be azóta, hogy hatévesen, nyelvtudás nélkül megérkezett Magyarországra: diplomát szerzett és
a munka mellett a boldogságot is megtalálta, férjhez ment, és egy kisfia is született, így nem volt számára kérdés, hogy amikor szülei itt hagyták az országot, ő marad.
„Engem ide köt az élet, itt tudom elképzelni a jövőmet, ha nem is itt, akkor is egy európai országban. Én már nem tudom hosszú távon elképzelni magam Kínában. Az üzleti utakat nagyon élveztem, azt is, hogy ott is otthon vagyok, de nem éreztem azt, hogy visszaköltöznék” – mondja. Diszkriminációval, előítéletekkel a mindennapjaiban nem találkozik: amerre ő jár, ahol él, nem éri atrocitás a mindennapokban.
A tolmácsolást nyűgnek tartotta
Egyetlen olyan időszaka volt az életének, amikor arra gondolt, hogy egyszerűbb lett volna, ha nem két tűz között éli le életét, két társadalom közt egyensúlyozva.
„Idomulnom kellett a magyar társadalomhoz, de közben nem volt szabad levedlenem a kínai kultúrát sem.
A szüleimtől volt egy elvárás felém: kínaiul kell, hogy gondolkozzak, a kínaiak pártját kell fognom.
Akkor talán felmerült bennem, hogy egyszerűbb lett volna, ha nem is tanulom meg a magyart – egy időben elegem volt abból, hogy ha valakinek a hasa fájt, ügyvédhez kellett fordulni vagy letelepedésit kellett csinálni, akkor előhúztak a kalapból, hogy Lucy tud magyarul, majd megy fordítani, 11-12 évesen. Ezt igazságtalannak éreztem, de tudtam belőle profitálni: sokkal könnyebben kommunikálok” – mondja Lucy.
Kisfiához kínaiul beszél
Lucy kisfiának igyekszik átadni valamit kínai örökségéből: amikor kettesben vannak, csak kínaiul beszél hozzá, játszótéri helyzetben vagy ha már hárman vannak férjével, akkor viszont magyarra vált.
„Ezt azért csinálom ilyen tudatosan, mert a környezetemben levő embereket nem akarom a nyelvvel kizárni.
Voltam ennek a túloldalán, rossz érzés, ha nem tudja az ember, miről van szó, ki van szorítva mindenből.
Noé most több szót mond kínaiul, mint magyarul, bár ez biztosan változni fog. A kínai most szó szerint az anyanyelve, bár kicsit nehéz, hogy nincsenek kínai barátaim, nincsenek itt a szüleim Magyarországon. Jó élmény volt neki, amikor nemrég Kanadában látogattuk meg a rokonaimat, látszott rajta, hogy örül annak, hogy más is beszéli ezt a nyelvet. Annak is nagyon örül, ha egy kínai büfénél kínaiul szólalnak meg” – meséli Lucy.
