Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A magyar tudós, Szilárd Leó sokoldalú, ötletgazdag tudósként számtalan felfedezést tett, az elismerést azonban sokszor mások aratták le helyette.
1933. szeptember 12-e ugyanolyan napnak tűnt Londonban, mint bármelyik másik. A borongós, ködszitálós reggelen egy 35 éves férfi várta a British Museummal szemben a zebránál, hogy zöldre váltson a közlekedési lámpa. Talán egyik kedves olvasmánya, a The World Set Free (A felszabadult világ) járt a fejében, amelyet a tudományos-fantasztikus regényeiről ismert H. G. Wells írt. Ahogy nézte a szemaforok váltakozását, korszakalkotó felfedezés született meg benne. Szilárd Leó abban a pillanatban tudta, hogy feltárult előtte az emberiség jövőjéhez – és talán pusztulásához – vezető út.
Már gyerekként találmányokon dolgozott
A budapesti születésű Spitz Leó, bár középosztálybeli zsidó családból származott, a Fasori Evangélikus Gimnáziumban érettségizett. (Az intézmény több, azóta világhírűvé vált magyar tudós alma matere volt: ide járt többek között Teller Ede és Neumann János is.) Leginkább a fizika és a politika érdekelte: húga, Rózsi visszaemlékezése szerint amikor harmadik testvérük, Béla torokgyíkban megbetegedett, Leó saját kezűleg eszkábált össze egy házi távíró-berendezést, hogy elkülönített öccsükkel tudjanak kommunikálni. Talán ekkoriban határozta el azt is, hogy valamiképpen meg fogja menteni a világot, de ehhez a fizika nem kínált elég perspektívát. Végül a József Nádor Műszaki Egyetemre iratkozott be, villamosmérnöknek tanult.
Az életmentő spanyolnátha
1917-ben, 19 évesen megkapta behívóját a Monarchia seregébe. Tiszti iskolába került és lovassági kiképzést kapott, és amikor öccsét operálták, eltávozást kért. Maga is megbetegedett, de nem torokgyíkban:
a spanyolnátha egyik legelső magyarországi esete volt az övé.
A betegségből felgyógyulva sikerült elérnie, hogy ne kelljen visszamennie a frontra, és ez mentette meg az életét: alakulatának szinte összes tagja nem sokkal később a fronton elesett.
Berlini évek
Szilárd 1919-ben folytatta tanulmányait. Az akkori zavaros politikai helyzetben maga is pártot alapított öccsével, majd az év végén mindketten Berlinbe emigráltak. Itt már fizikát hallgatott: Albert Einstein és Max Planck előadásaira járt, magyar diáktársaival (Wigner Jenő, Neumann János, Gábor Dénes) együtt. Disszertációját termodinamikából írta, s maga Einstein is elismerőleg nyilatkozott róla. Számos műszaki találmányon dolgozott, de ezekre nem mindig nyújtott be szabadalmi kérelmet – így történhetett, hogy bár az ő elméjében fogant meg az elektronmikroszkóp és a részecskegyorsító (ciklotron) ötlete is, az elismerést (azaz a Nobel-díjat) végül más tudósoknak ítélték oda.
Berlinben eszébe jutottak a világ megmentésére irányuló tervei, Bund néven közösséget szeretett volna alapítani, amely a vallásos és tudományos szemléletet egyesítve szerette volna átadni a tudás legjavát a fiatal nemzedéknek. Ebből végül nem lett semmi, hamarosan Berlinből is menekülnie kellett: az utolsó pillanatban, de még mindig a tömegek előtt, egy szál bőrönddel hagyta el Németországot. „1933. április 1. körül valamelyik nap felszálltam egy Bécsbe induló vonatra” – emlékezett vissza. – „A vonat üres volt. Másnap ugyanezen a vonaton már egymást tiporták az emberek, a szerelvényt a határon feltartóztatták, az utasokat leszállították, és a nácik mindenkit kihallgattak.
Ez csak azt mutatja, hogy ha az ember sikeres akar lenni ebben a világban, nem kell sokkal okosabbnak lennie másoknál. Elég, ha csak egy nappal jár előttük.”
Bécsből Angliába költözött, megtakarításaiból élt, és létrehozta az Academic Assistance Councilt, amely tudósokat segített kimenekíteni a nácizmus elől. 1939-ig 2500 tudós köszönhette a szervezetnek, és közvetve Szilárdnak a megmenekülését.
Amikor a piros lámpa kigyulladt
Azon a bizonyos szeptemberi reggelen, 1933-ban elolvasta az új-zélandi fizikus, Lord Rutherford beszédének leiratát a The Timesban, amelyben Rutherford elutasította az atomenergia gyakorlati célú felhasználását. Szilárd Leó, mialatt a közlekedési lámpa fényeinek váltakozását figyelte, korszakalkotó felfedezésre jutott: a nukleáris láncreakció ötlete fogalmazódott meg benne, amely a későbbi atombomba-elmélet kiindulópontja lett. (Barátai szerint azonban ebben a történetben van némi túlzás, Szilárd ugyanis sohasem állt meg a piros lámpánál.)
1934 júniusában nyújtotta be szabadalmát a neutronok által kiváltott nukleáris láncreakció koncepciójára, amelyet két évvel később el is fogadtak, de Szilárd javaslatára titkosították. Eszébe jutott ugyanis H. G. Wells regénye, amelyben olyan anyagról ír, ami folyamatosan robban – és amelyet Wells atombombának nevezett. „Tudom, hogy a láncreakció mit jelent – mivel olvastam H. G. Wellst –, és nem akarom, hogy ez a szabadalom nyilvánosságra kerüljön” – írta, amikor átruházta szabadalmát a Brit Admiralitásra, amely biztosította, hogy felfedezése titokban maradjon.
Magyar tudósként Amerikában
1937 szeptemberében elhatározta, hogy az Egyesült Államokba költözik – úgy vélte, hogy Európában már küszöbön áll egy újabb háború. A történelem őt igazolta. 1938 januárjában érkezett meg New Yorkba, és kapcsolatba került az ott tevékenykedő tudósokkal. Különböző elemekkel kísérletezett, hogy létrehozza a láncreakciót, de mindaddig nem járt sikerrel, amíg Wigner Jenővel rá nem jöttek arra, hogy az urán lesz a kulcselem. Saját maga finanszírozta – kölcsönből – kísérleteit, és próbálkozásait hamarosan siker koronázta: uránt bombázott neutronokkal, majd észrevette, hogy a neutronok száma megnőtt. „Aznap este nem volt kétségem afelől, hogy gyászos vég felé tart a világ” – nyilatkozta később.
A felfedezés tettre sarkallta: levelet írt Roosevelt elnöknek, amelyben figyelmeztette a nukleáris fegyverek veszélyeire és a német atomfegyverprogramra. Hogy nagyobb legyen szavai súlya, felkereste Einsteint, aki aláírásával megerősítette Szilárd szavait. Levelük eredményeképpen az amerikai kormány elindította a maghasadás kutatását, és végül megszületett a Manhattan-projekt. A reaktortervezést Enrico Fermi és Szilárd Leó irányította, a kémiai problémák megoldása Wigner Jenőre várt, a matematikai számításokért pedig Neumann János felelt, de rajtuk kívül számos amerikai és emigráns tudós dolgozott még a projekten.
1942-ben Chicagóba költözött, az ottani egyetem Metallurgiai Laboratóriuma lett a Manhattan-projekt bölcsője. A kutatást – érthető okokból – nagyon szorosan felügyelte az amerikai hadsereg, Szilárdot ez nyugtalanította, ráadásul személyes ellentétek is kialakultak közte és Leslie Groves tábornok között, ami később még sok bosszúságot okozott a tudósnak. Groves hol internáltatni akarta, hol az FBI-t küldte rá, azzal vádolva, hogy a náciknak kémkedik. Mindez oda vezetett, hogy amikor a kísérletek Los Alamosban zajlottak, Szilárd már háttérbe szorult, mellőzötté vált.
Figyelmeztetett az atomenergia veszélyeire
A tudós próbálta megértetni a politikai döntéshozókkal, hogy nem egyszerűen egy újabb fegyverről van szó, de petíciója el sem jutott az elnökhöz. Tiltakozása ellenére, mint ismert, ledobták a bombát Hirosimára, majd Nagaszakira. Ezután az amerikai kormány jelképes (1 dolláros) áron megvásárolta tőle az atomreaktor szabadalmát, Szilárd pedig minden energiájával igyekezett felhívni a figyelmet a nukleáris energiával kapcsolatos veszélyekre és a felelősségre. Einsteinnel és más tudósokkal együtt a hidegháborús feszültségek csillapítására 1946-ban megalapította az Atomtudósok Válságbizottságát, nyílt levelet intéztek Sztálinhoz, de hiába: 1949-ben a Szovjetunió is végrehajtotta első kísérleti atomrobbantását.
„Bárcsak lettek volna gyökereim”
1951-ben találkozott egy régi ismerősével, Gertrud Weiss-szel, akivel 1929 óta ismerték egymást, és azóta is gyakran váltottak levelet. Az addig megrögzött agglegény Szilárd ekkor megházasodott, de nem költöztek össze: Gertrud az orvosi egyetemen tanított Denverben, Szilárd munkahelye pedig Chicagóban volt. A tudóst egész életében elkísérte a gyökértelenség érzése, mindig szállodákban és albérletekben lakott, bőröndből öltözködött – hiszen egyszer már bebizonyosodott, hogy a politikai éleslátás és a gyorsaság életmentő is lehet.
„Bárcsak lettek volna gyökereim, de ha már nem lehettek, hát szárnyakat akartam” – vallotta önmagáról.
Saját magát gyógyította ki a rákból
Életművének további részét a biológiának szentelte: megtanult baktériumokkal dolgozni, tápanyagokat szaporítani, és figyelme a nukleáris biológia felé fordult. Időnként azért hallatta a hangját az atomkérdésben is: tiltakozott a nukleáris fejlesztések és a fegyverkezési verseny ellen, tárgyalt Hruscsovval, hogy csökkentse a hidegháborús feszültséget, a kubai rakétaválság idején pedig a harmadik világháború kitörésének veszélyére figyelmeztetett. Amikor hólyagrákot diagnosztizáltak nála, feleségével, az orvos Gertuddal együtt kidolgozták sugárkezelésének tervét: ő maga számította ki a dózisokat, és – bár saját maga is szkeptikus volt módszerét illetően – végül teljesen felgyógyult a betegségből.
Sokoldalúságát jól mutatja, hogy 1961-ben A delfinek hangja címmel novelláskötete jelent meg. 1963-ban részt vett a gyermekbénulás elleni oltás megalkotójának, John Salk biológiai intézetének megalapításában, ahol maga is dolgozott, és életében először közös otthont teremtett Gertruddal a kaliforniai La Jollában. Közös, nyugalmas életük nem sokáig tarthatott. 1964. május 30-án Szilárdot álmában szívroham érte, amibe belehalt. Utolsó munkájában az emberi emlékezet szerkezetét és felépítését tanulmányozta. A korszakos jelentőségű tudós hamvainak egyharmada Magyarországra került, a másik egyharmad Amerikában maradt, a harmadik egyharmadot pedig akaratának megfelelően egy léggömbben szélnek eresztették.
