1913 októberében, alig másfél évvel a Titanic-katasztrófa után újabb hajókatasztrófától volt hangos a világsajtó. Ezúttal a Volturno nevű gőzös járt szerencsétlenül, amelynek fedélzetén 181 magyar utazott, akik a jobb élet reményében Amerikába akartak kivándorolni.
A Volturno nevű gőzöst a holland Uranian Line társaság indította útjára. A hajó Rotterdamból indult el 1913. október másodikán 24 első osztályú és 540 fedélközi utassal, s 18 nap alatt tervezte elérni a végállomást, New Yorkot. A végzet azonban közbeszólt: a Volturno kigyulladt, és az utasok közül 136 soha nem jutott el Amerikába.
Leselejtezett, kiöregedett hajó
A Uranian Line hajói nem örvendtek jó hírnévnek Európában: több országban, köztük az Osztrák–Magyar Monarchiában is feketelistára tették a társaságot, azaz hivatalosan nem lehetett a járatokra jegyet váltani. Ennek oka az volt, hogy a társaság leselejtezett, kiöregedett hajókat vásárolt meg, és titokban, fű alatt, ügynökök segítségével értékesítette a jegyeket a szegény, ám a jobb élet reményében Európát elhagyni szándékozó bevándorlók között.
„A Uranian-Line hajói egészen kicsinyek, öregek és rosszak, és általában a legrosszabb hajóknak tartják őket. A kivándorlók, akik ezeken a hajókon utaznak, leginkább a legszegényebb kivándorlókból kerülnek ki, oroszok, galíciaiak utaznak ezeken a hajókon, és a szegény magyar kivándorlók közül azok, akik titokban menekülnek a határon át, és jegyeiket nem Budapesten vagy Bécsben szerezték be. Engedély nélkül dolgoznak a Uranian-Line ügynökei, titokban, és az utasokat, hogy a német büntetőtörvényekbe ne ütközzenek, Németország kikerülésével Bécsen, Baselen, Franciaországon keresztül viszik Rotterdamba és onnan Amerikába” – írta a szerencsétlenség apropóján 1913-ban a Délmagyarország.
Tűz és víz között
A hajó „vegyes” rakományt szállított: a fedélzeten lévő utasokon és a legénységen kívül tűzveszélyes rakománnyal indult útnak.
A leselejtezett hajó tulajdonosa nem fordított különösebb figyelmet a tűzvédelemre, viszont mindössze 25 dollárért lehetett jegyet váltani a hajóra, ami sokak számára nagy vonzerőt jelentett.
Soha nem derült ki, mi gyulladt ki pontosan; mindenesetre 1913. október 8-án, csütörtökön reggel hat órakor tüzet jeleztek a hajó fedélzetén. Az utasok azonnal elhagyták kabinjaikat, a kapitány azonban sietett megnyugtatni őket: urai a helyzetnek, és hamarosan eloltják a tüzet. A kapitány parancsára a nőket és a gyerekeket a mentőcsónakokba kellett volna terelni, a matrózok azonban, amikor meghallották az egymást követő robbanásokat, őket félrelökve igyekeztek beszállni a mentőcsónakokba. Nem jutottak messzire: az első két mentőcsónakot elnyelte a háborgó tenger. A későbbiekben a kapitánynak revolverrel kellett megfenyegetnie a személyzetet, hogy segítsen a mentésben.
Tíz hajó próbált segíteni
Francis Inch kapitány hamarosan leadta a vészjelzést, és a közelben található hajók közül tíz (a Carmania, a La Tourainne, a Czar, a Naraganset, a Devonian, a Kronland, a Rappahannock, a Grosser Kurfürst, a Seidlitz és a Minneapolis) azonnal a helyszínre sietett. Ekkorra már teljes volt a káosz a fedélzeten:
az utasok életét a hajón a tűzvész fenyegette, a tengeren azonban vihar tombolt, óriási, ötméteres hullámokat korbácsolva.
A hajók a tomboló vihar miatt nem tudták megközelíteni a Volturnót, a hajókon tartózkodók kendők lobogtatásával próbálták a Volturno utasaiban tartani a lelket, és mentőöveket dobáltak a vízbe. Az utasok közben a hajó hátsó részébe szorultak, s az egész napos rémület után alkonyatkor látszott esély a megmenekülésre, amikor csillapodni kezdett a tengeren a vihar. Addigra azonban már sokan meghaltak: vagy a közelben várakozó hajók testének csapódott a mentőcsónakjuk, vagy pedig elnyelte azokat a tenger.
Dráma a „magyar Titanic”-on
A bajba jutott Volturno segítségére sietett hajók végül az utasok nagy részét kimentették, 136 fő viszont eltűnt – valószínűleg a hullámok között lelték halálukat. Éjjel felrobbant a hajó kazánja, ekkor, akik még a fedélzeten voltak, a vízbe ugráltak, és reménykedtek, hogy a fényszóróikkal a vizet pásztázó hajók valamelyikéből észreveszik őket. A mentés közben drámai jelenetek játszódtak le: „A megmentett utasok között többen a kiállott rettentő izgalmak következtében, a nagy élet-halál harcban eszüket vesztették, igen sok megmenekült utason az őrültség jeleit vették észre. Egy fiatalasszony, aki a férjét és két kis gyermekét elvesztette, megőrült. A Kronland fedélzetén, amikor órákig hiába kereste minden zugiban a gyerekeit és a férjét, kitört rajt a téboly, és a vízbe akarta vetni magát, vissza akart úszni a hajó roncsaihoz, hogy elvesztett övéit megtalálja. Erőszakkal kellett megakadályozni a szerencsétlent, és egy kabinba zárták, hogy egy észrevétlen pillanatban ne ugorhasson a tengerbe. Megrendítő egy kisgyermeknek a sorsa. Apja, anyja a tengerbe fúltak, és ő maga a nevét se tudta megmondani. A kisfiút a Kronland kapitánya vette magához.” Akiket megmentettek, a hajók úti céljától függően kerültek az Egyesült Államokba vagy vissza Európába. Az árván maradt csecsemők közül sokakat Amerikában fogadtak örökbe.
Magyarok a fedélzeten
A Volturnón két magyar származású tiszt, Schönstein Árpád és Lengyel Márió is szolgált. Lengyelt a mentőcsónak leeresztésekor elnyelték a hullámok, Schönstein viszont túlélte: később Baján telepedett le, és azt mesélte, hogy nemcsak a Volturnón, hanem a Titanic mentésében kulcsszerepet vállaló Carpatián is szolgált.
A hajó utaslistája elveszett, így nem tudni, pontosan hány magyar (vagyis a monarchia hány állampolgára) volt az áldozatok között, korabeli lapok hatvanra teszik a számukat. „A Titanic hajóval az élet gazdag élvezői szállottak hullámsírba, akik számára a világ már csak több gyönyörűséget adhatott, újat nem. A Volturno szegény, nyomorult kivándorlókba fojtotta bele a reménység halvány szikráját.” (A címlapképen a mentésben fontos szerepet vállaló Carmania látrható.)
