Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A magyar szerelmi költészet a reformáció szigorú erkölcsi felfogása miatt csak a 16. század végén kezdett virágozni. Ekkoriban két fő változata alakult ki a szerelmi verseknek: egy nyersebb, szókimondóbb, valamint egy finomabb, udvarló típusú. Idővel a bonyolult érzelmek irodalmi ábrázolása még sokrétűbbé vált, szubjektív válogatásunkban a nőkhöz és magához a megélt érzelemhez legkegyetlenebb módon viszonyuló alkotások közül idézünk meg néhányat.
Sokszor azok a versek a legszebbek, amelyek a legfájdalmasabbak. Szubjektív versválogatásunk is ezt az érzelemvilágot reprezentálja. A művekben a kegyetlenség sokszor nem a vers megszólalójának hangjából, hanem a szituációból, a lehetséges sorsalakulásból, a beteljesületlenség biztos tudatából fakad.
Petőfi Sándor: Mi a szerelem?
Petőfire mindenki úgy tekint, mint a szabadság és a szerelem költőjére, hisz hasonló című versében le is szögezi, hogy e kettő kell neki. Csakhogy – ha máshonnan nem, hát tragikus sorsából – tudjuk, hogy nem minden jött neki úgy össze, ahogy tervezte. Nemcsak lánglelkű szabadságharcosként, de vérző szívű szeretőként sem. Erről tanúskodik ez a műve is.
Mi a szerelem?
[...] Viselni hosszú éven át
A szívben a kétség nyilát,
Teremteni legmelegebb
Vérünkből szép reményeket,
Csak azért, hogy meghaljanak,
Hogy minden istenadta nap
Legyen egy-egy kedves halottunk,
Kit kínosan kell megsiratnunk;
A rágalomnak óriási
Kigyófarkával szembeszállni,
Eltűrni oly bántalmakat,
Mit megtorolni nem szabad,
Mert kedvesünk azé, ki bánt
Petőfi a szerelem különböző arcait írja le, az édes érzésektől kezdve a fájdalomig és szenvedésig. Jól mutatják ezt metaforái a szívet elemésztő kétségről, a vérrel szült, de halálra ítélt reményekről, a kígyóként lecsapó rágalmakról és a viselni kénytelen bántásokról. Bár nem derül ki, hogy ki az, aki a szeretett nőt birtokolja, de talán mindegy is. A lényeg, hogy az övé nem lehet, és miatta sok mindent hajlandó kiállni, hosszú időn keresztül is, miközben a szerelem tüze egyszerre melegíti és égeti. Ez a kettősség jól tükrözi a szerelem ambivalens természetét, ahol az öröm és a fájdalom szorosan összefonódik.
A költő célja nem csupán a szerelem definiálása, hanem annak megértetése is, hogy mennyire nehéz pontosan meghatározni ezt az érzelmet. Arra ösztönöz, hogy saját tapasztalataink és érzéseink alapján értelmezzük a szerelmet, így a vers mindenki számára személyessé válik. Azt mondja tehát, hogy magunknak kell megtalálni a választ a címben feltett kérdésre: „Mi a szerelem?”
Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet
Ki ne hallott volna Ady és Léda kapcsolatáról? Már az iskolában megtanultuk, hogy a házasságban élő Diósy Ödönné (született Brüll Adél, a keresztnév megfordításából lett a múzsanév) volt az, akinek feltűnt az akkor még névtelen vidéki újságíró, aki meglátta a férfiban azt az új hangot, amelynek a révén kitűnt kortársai közül. Ha nincs az idősebb, műveltebb, világlátott nő, akinek a támogatása révén Ady Párizsba utazhatott, talán nem lett volna belőle az egyik legnagyobb magyar költő. Aki végül mégis hálátlanul elhagyta patrónusát és kedvesét.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem
Ady verse kettejük szakítását dolgozza fel, köntörfalazás nélkül. Az elválás aktusa tele van keserűséggel és szenvedéssel, megtagadva korábbi szerelmüket, és szinte melldöngetve dicsekedve a titokban szerzett trófeákkal, amelyekkel – mit szépítsük – sorozatosan felszarvazta kedvesét.
Az elbocsátó, szép üzenet csak annyiban szép, hogy őszinte és mély érzelmeket fejez ki, ám azon túl olyan kegyetlen, amilyenre kevés példát látunk a költészetben. Azt a kérdést veti fel, hogy szükséges-e ilyen fájdalmas módon lezárni egy kapcsolatot, hogy nem lenne-e finomabb, tapintatosabb módja. De jól tudjuk, hogy az elválások általában nem békések, és Ady nem akar ebben hazudni, sem a párjának, sem önmagának, sem nekünk.
Radnóti Miklós: Levél a hitveshez
Radnótinak – mind tudjuk – igencsak tragikus volt az elválása nemcsak Gyarmati Fannitól, de a világ többi részétől is, hisz munkaszolgálatosként háborúba vitték, ahonnan soha nem tért vissza. Ez a verse is a Lager Heidenauban született. A kegyetlenségét nem is annyira a szerelem, mint ez a fogsághelyzet adja, amiből képtelen kitörni.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
Radnóti tudta, hogy bármikor meghalhat, ezért minden szava búcsúként hangzik, fájdalma szinte tapintható. Verse mégis tele van szeretettel, sorai azt az erős kötődést tükrözik, amit hitvese iránt érez: számára ez a szeretet az egyetlen fény a sötétségben.
A veszélyek közötti egyensúlyozást félretéve megidézi az elválás előtti szép emlékeket, sőt, még messzebbre megy, egészen kamaszkoráig, amikor ugyanúgy, mint most, csak álmodozhatott a szerelemről. És amilyen bizonytalannak látszott saját jövője ezekben a vérzivataros napokban, olyannyira nem lehetett hajdanán biztos abban, hogy viszontszeretik. Az utolsó Radnóti-versekben a szerelmet mint megtartó erőt, mint az emberi értékek egyik legfőbb hordozóját, ember voltunk legtipikusabb megnyilvánulását már az emlékezetbe száműzi a kegyetlen, pusztító valóság.
József Attila: Óda
Bár sokan a legszebb szerelmes versnek tartják, az Óda valójában a fájdalom és a beteljesületlen szerelem kifejeződése. Ihletője ugyanis nem a költő élettársa, Szántó Judit volt, hanem egy másik – ráadásul akkor még férjezett – nő, Marton Márta, akivel József Attila egy művészeti rendezvényen találkozott Lillafüreden, és szinte azonnal beleszeretett.
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
A vers, amelynek nemcsak a címe, de a műfaja is óda, az emelkedett, szinte himnuszra emlékeztető részeket filozófiai és meditatív szakaszokkal váltogatja. Jól érzékelhető, hogy a költő mennyire odavan szerelméért, akinek az útja azonban másfelé vezet, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. A kényszerű elválás fizikai és lelki stációit látjuk benne, ahogy ők ketten minden vonzalom ellenére egyre távolabb kerülnek egymástól.
A nő szerelme egyszerre éteri és földhözragadt érzéseket kelt a férfiban. Számára azonban ez nem csupán egy érzelem, hanem az élet és a létezés alapvető értelme és mozgatórugója. József Attila arra keresi a választ, meg lehet-e érteni és meg lehet-e haladni a szerelem által az emberi lét korlátait.
Szabó Lőrinc: Semmiért egészen
Szabó Lőrinc költészetének eleitől vezérmotívuma volt a szerelmi szenvedély, amit nem egyetlen nő váltott ki. Feleségének, Mikes Klárának tízéves házasság után is el kellett viselnie, hogy férje egy másik férjes asszonnyal, Korzáti Erzsébettel folytat viszonyt. Verseiben egészen más megvilágítást kapnak az emelkedett, ünnepélyes érzelmek, mint költőtársainál, felfogását nem is igen tolerálta a korabeli társadalom.
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.
Már a címbéli ellentétes jelentésű szavak, a „semmiért” és az „egészen” feszültséget teremt, és ez csak fokozódik, amikor a költő kifejti, mire gondol: a teljes önfeláldozásra. Nyíltan vállalja önzését, azt követelve párjától, hogy akaratának teljesen vesse alá magát, akkor „használhassa” – akár egy lámpát –, amikor csak kedve szottyan. Ezzel – szintúgy, akár egy lámpa – rávilágít a szerelem kegyetlen természetére: a kizárólagos birtoklási vágyra, amely nem ismer határokat, teljesen magáénak akarja a másikat.
Bár hangsúlyozza, hogy a nőnek cserébe nem lehetnek elvárásai, és maga is tisztában van vele, hogy mindez rettenetes, a mű végén mégis megcsillan annak reménye, hogy ezt a zsarnoki magatartást valamiképp elfogadhatóvá, megbocsáthatóvá teszi. A költő provokatívan áll a témához, megkérdőjelezve a társadalmilag elfogadott értékrendet. (Egyébiránt a világgal szemben önmagát meghatározó egyén a későmodern líra egyik jellegzetes vonása, tehát hiba lenne kizárólag az életrajz felől magyarázni az alkotást.) Azt mondja: a szerelem csak úgy igazi, ha nem függ bármiféle ellentételezéstől. Hogy erkölcsös-e ilyen áldozatot követelni a másiktól, azt nem tisztünk eldönteni, de szomorú tény Szabó Lőrinc múzsájának valóban tragikus sorsa.
(Idézeteink mind csak részletek a költeményekből, érdemes őket teljes egészükben elolvasni, már ha valaki még nem tudná betéve valamennyit.)
Ha érdekelnének magyar költők pikánsabb szerelmes versei is, ajánljuk ezt a cikkünket.
