A filmtörténetben csupán egyetlen magyar születésű színész vehette át alakításáért az Amerikai Filmakadémia elismerését, vagyis az Oscar-díjat: Lukács Pál, azaz Paul Lukas Hollywoodban és a Broadwayn is jelentős sikereket aratott, neve mégis többnyire ismeretlen a mai közönség előtt.
Frontszolgálat után került a színiakadémiára
A leendő Oscar-díjas színész Munkácsi Pál néven látta meg a napvilágot Budapesten 1894-ben egy zsidó származású, polgári középosztálybeli szabó édesapa, Munkácsi Adolf gyermekeként; kilencéves korában örökbe fogadta őt és Júlia nevű nővérét Lukács János reklámszakember, akinek ezt követően felvette a családnevét. A fiatalember az érettségit követően eredetileg kereskedelmi pályára készült, mégis inkább szenvedélye, a színház mellett kötött ki, de pályakezdését az első világháború kitörése elodázta. Frontszolgálatot követően – ahol első kézből szembesült a háború borzalmaival, és meg is sebesült – Lukács 1915-ben beiratkozott a pesti színiakadémiára, tanulmányait azonban nem fejezte be, a Faragó Ödön vezette kassai színház ugyanis alig egy évre rá szerződést ajánlott neki; a Bánk bán címszerepében mutatkozott be a közönségnek, majd Othellót játszotta a színpadon.
Két év kassai tartózkodás után visszatért szülővárosába, ahol a Vígszínház tagja lett, és hamar elismert művésszé vált, aki kezdetben jóképű csábítókat alakított, később azonban inkább negatív szerepeket, gonosztevő-figurákat osztottak rá a rendezők; állítólag pusztán a megjelenésével képes volt elegáns, nagypolgári klubhangulatot teremteni a színpadon. Játszott Csehov Cseresznyéskertjében és Három nővérében, nagy sikerrel alakította A Noszty fiú esete Tóth Marival Stromm ezredesét, Berlinben és Ausztriában a korszak neves rendezőjével, Max Reinhardttal dolgozott. Lukács a filmvásznon is hamar bemutatkozott, 1918-ban A szfinx címszerepét alakította, majd a következő tíz évben mintegy harminc alkotásban láthatta a hazai közönség.
Nem hagyta, hogy a nyelvi akadályok legyőzzék
Lukács karrierje 1927-ben vett gyökeres fordulatot, amikor a Paramount filmstúdió magyar születésű vezére, Adolph Zukor hollywoodi szerződést ajánlott számára, a lengyel származású világsztár, Pola Negri partnereként léphetett a kamera elé A nagyhercegnő, Az elsodort asszony és az Egy színésznő szerelmei című filmdrámákban. Hősünk – aki ekkor már Paul Lukas néven szerepelt a filmek főcímében – kezdetben nehezen szokta meg az amerikai életet és a hollywoodi stúdiórendszerben uralkodó óriási versenyszellemet, mint mondta, „azt hittem, Amerikában is beszámítják a múltat, de csalódnom kellett, úgy felvételiztetnek, mint egy kezdőt”. Legnagyobb problémája azonban a hangosfilm megjelenésével akadt: erős akcentusa miatt hirtelen elesett a főszerepektől, kizárólag kisebb karakterszerepeket osztottak rá, ő azonban nem hagyta ennyiben a dolgot.
Nyelv- és beszédtanárhoz járt, nyolc hónapon át képezte magát intenzíven, gyakorlásképp gyakran elegyedett társalgásba amerikai ismerősökkel és ismeretlenekkel, mígnem kiejtése és hanglejtése kamera- és színpadképessé nem vált (sokak szerint a legendás horrorfilmes ikon, Lugosi Béla azért nem tudott kitörni a vámpírfilmek skatulyájából, mert Lukáccsal ellentétben nem volt hajlandó hasonló önfejlesztésnek alávetni magát). A ’30-as években a mindig elegáns Lukács filmdrámákban és romantikus vígjátékokban egyaránt megcsillogtathatta tehetségét, de az akkor még Angliában tevékenykedő Alfred Hitchcock is őrá osztotta a Londoni randevú című thriller egyik főszerepét.
A mozivászon mellett hősünk továbbra is kitartott a színpad mellett, a Broadwayn nagy sikerrel alakította Rank doktort Ibsen Nórájában a címszereplő Ruth Gordon partnereként (az akkor még ifjú színésznőt a magyar közönség leginkább a Columbo sorozat Kapj el, ha tudsz! című epizódjából mint idős írónőt ismeri). Legnagyobb színpadi sikerét Lilian Hellman antifasiszta drámája, az Őrség a Rajnán főszerepe hozta el Lukács számára, melyet újra eljátszhatott a darab 1943-as filmváltozatában is – ezért az alakításáért nyerte el mindmáig egyetlen magyarként a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat, de a Golden Globe-ot és a New York-i filmkritikusok díját is neki ítélték.
A színpadról pillantotta meg imádott feleségét
A világháború alatt Franklin D. Roosevelt elnök személyesen fogadta az 1933-ban amerikai állampolgárságot nyert színészt a Fehér Házban egy vacsorán, ahol – ha hihetünk Lukács elbeszélésének – a magyar helyzetről beszélgettek, az elnök a túlságosan öreg, túlságosan erőtlen Horthy kormányzó tehetetlenségével indokolta, hogy a németek az orosz frontra kényszerítik a harcolni a magyar katonákat.
Lukács magánélete ritkán volt a hollywoodi pletykalapok tárgya, de nem volt híján romantikus történeteknek. Háromszor nősült, először mindössze 24 évesen vezette oltár elé Lamprecht Adolfina színésznőt, döntését azonban később tévedésnek ítélte, a pár alig két év együttlét után el is vált; második házassága már jóval hosszabbnak és gyümölcsözőbbnek bizonyult. Az anekdota szerint Lukács a színpadról pillantotta meg Benes Gizellát, akibe első pillantásra beleszeretett, másnap azonban külföldre szólította a munka, egy évig nem is tudott hazatérni – a távolság azonban nem győzte le a szerelmet, a színész kiderítette imádottjának lakcímét, és mindennap három rózsa társaságában elpostázta számára a névjegyét.
Amikor végre hazaérkezett, bemutatkozott szíve hölgyének, megkérte a kezét, három nap múlva pedig összeházasodtak: Gizella Amerikába is elkísérte férjét, 35 éven keresztül, egészen a nő 1962-ben bekövetkezett haláláig kitartottak egymás mellett; amikor letelt a gyászév, Lukács harmadszorra is megnősült, harmadik választottjával, Annette Driesensszel is idillikus, boldog kapcsolatban éltek együtt. Szabadidejében hősünk gyakran teniszezett – egészen kiváló játékosnak számított –, két igazi szenvedélyének azonban az állatvédelem és a repülés számított. Miután letette a pilótavizsgát, magánrepülőgépet vásárolt, melyet leggyakrabban ő maga vezetett, villája kertjében pedig általában 15-20 megmentett, örökbe fogadott kutya szaladgált egyszerre.
Nyaralás során érte a tragikus halál
Az Őrség a Rajnán sikerét soha többet nem sikerült megismételnie, és ahogy idősödött, Lukács egyre kevesebb főszerepet kapott, inkább karakterszerepeket osztottak rá, azonban még az 1950-es és ’60-as években is sikeresen a pályán maradt. Játszott például a Walt Disney produkciójában, a Kirk Douglas és James Mason főszereplésével készült 1954-es Némó kapitányban – az ekkor már hatvanadik évébe lépő Lukács memóriagondokkal küzdött, ezért gyakran eltévesztette a szöveget, ingerültségében pedig leteremtette színésztársait. Még a szintén magyar származású Peter Lorre (vagyis Löwenstein László) sem menekülhetett kollégája haragja elől.
Lukács későbbi szerepei között érdemes még megemlíteni az 1963-as Acapulcói kaland című zenés vígjátékot, ahol a rock’n’roll királyával, Elvis Presley-vel és az első Bond-lánnyal, Ursula Andress-szel játszott együtt, az ugyanebben az évben bemutatott 55 nap Pekingben című történelmi filmben pedig Charlton Heston, Ava Gardner és David Niven mellett alakított egy mellékszerepet. Utolsó filmjét 1970-ben forgatta, majd bejelentette, hogy visszavonul, a boldog nyugdíjas éveket azonban már nem érhette meg, életének váratlan, letaglózó tragédia vetett véget.
1971 augusztusában Lukács feleségével Marokkóban vakációzott, ahol a nyugdíjas évek eltöltéséhez ideális helyszínt kerestek, amikor Annette a nagy hőség miatt váratlanul rosszul lett, és meghalt – a tragédia hatására az idős színész sokkos állapotba került, és halálos szívrohamot kapott, alig egy nap elteltével követte feleségét a sírba. Lukács Pálra, vagyis Paul Lukasra ma már kevesen emlékeznek, a Hollywood Boulevardon a Hírességek sétányán azonban őrzi a nevét a 684. csillag.
