Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma példáját számos nő követte a 20. század első évtizedében, de útjuk rengeteg nehézséggel volt kikövezve: meg kellett küzdeniük kollégáik, a politikusok és a közvélemény előítéleteivel.
1897. május 14-én a budapesti egyetem orvosi karán, 18 évvel diplomája megszerzése után szentgyörgyi Hugonnai Vilma grófnőt végre orvossá avatták. Az 54 éves, őszülő doktornő mindaddig csak bábaként praktizálhatott Magyarországon, hiszen Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter elutasította kérelmét, hogy Zürichben szerzett diplomáját honosítsa. Hugonnait így hivatalosan csak Wlassics Gyula 1895-ös rendelete után avathatták orvossá, amely lehetővé tette, hogy Magyarországon nők is gyakorolják az orvosi hivatást.
Míg az Egyesült Államokban már a 19. század közepétől, Franciaországban és Svájcban 1868-tól, Angliában és az észak-európai országokban pedig 1878-tól volt lehetőségük a nőknek arra, hogy orvosnak tanuljanak, a Budapesti Királyi Orvosi Kar a legkülönfélébb kifogásokkal állt elő, hogy ne kelljen nőket befogadnia soraiba. A politikusok, a férfi orvosok, sőt még az írók között is szép számmal akadtak, akik még Wlassics rendelete után több mint egy évtizeddel sem tudták maradéktalanul elfogadni a tényt, hogy a tanulás és a gyógyítás immár nem a férfiak privilégiuma.
"Ferde állapot lesz ez"
„Lehangoló dolog lesz ez, de meg kell vele alkudni, mert így van, nem lehet rajta változtatni. A régi jó magyar társadalom megváltozott, a középosztály elszegényedett. A kisasszonyoknak is szükséges valami kenyérkereseti pálya után látni. A telefon, a posta, a távírda, a tanítóság, ahol elhelyezhetők, már nem mutatkozik elegendőnek. A magasabb pályákat is meg kell előttük nyitni. Lesznek ezentúl doktorok, mérnökök, fizikusok és Isten tudja mi minden (…) Mindenki elfogadja ezt, de csak búsongva, mint szomorú következményt, s nem ujjongással, mint a feministák, kik ebben a női nem előhaladását hirdetik diadalmasan ragyogó arccal” – dohogott Mikszáth Kálmán 1908-ban a Vasárnapi Újság hasábjain, a Fizikus leányokat bemutató cikkében.
Mikszáth ugyan elismerte, hogy „a nőkben többé-kevésbé megvannak azok a tehetségek, melyek a férfiakban”, s valószínűleg kiváló ügyvédek lennének, „mert tudnak feleselni”, és „a doktorságot is jól vihetnék (mert az ápolásban gyöngédebbek), de hát azért mégis csak ferde állapot lesz ez” – vélekedett a paternalista szemléletmódot levetkőzni nem tudó író, majd levonta a következtetést:
„Hiába tudna a tyúk úgy röpülni, azért mégse kereshetné úgy az élelmét, mint a sasok, sok minden oknál fogva, de legfőképp amiatt, mert a gyámoltalan kis csirkéit kell vezetgetnie az udvaron.”
"Feminista női szörnyetegek"
A 20. század elején, a feminizmus első hullámának idején a férfiak legnagyobb félelme az volt, hogy a nők elférfiasodnak. Ezt fogalmazta meg Pap Samu országgyűlési képviselő is, 1899-ben:
„Azok a nők, akik orvosi pályára lépnek, (...) fokozatosan elvesztik nőiességük minden külső jelét, és valami definiálatlan lényekké alakulnak át”.
1907-ben egy másik országgyűlési képviselő, Kmetty Károly „feminista női szörnyetegek”-nek nevezte a felsőoktatásban tanulni szándékozó nőket, akiknek műveltsége és tudása a családot – szerinte – bombaként fogja szétrobbantani. (Arról elfelejtett szólni, hogy maga is egy ilyen „női szörnyeteget” vett feleségül: a piros kalapot viselő, „könyvekkel terhelt leány” éppen akkor fordult ki a Tanítóképző kapujából, amikor a nagy tekintélyű jogászdoktor Kmetty a Pozsonyi Egyetemre igyekezett órát tartani.)
Az orvosnőkkel szembeni előítéletek
Egy 1910-es újságcikkben hét orvosnőt mutattak be; akiknek – érdemeik méltatásán kívül – olyan jelzők jutottak, mint „markáns arcú, férfias kezű nő”, „fölényes mosoly üli meg az ajkát”, „van az arcában, a hangjában valami férfiasság”. A medikáknak és az orvosnőknek meg kellett küzdeniük a kollégák gúnyolódásával, az előítéletekkel, vidékről a fővárosba kerülve a fiatal lányok kiszolgáltatottságával, az albérletkeresés nehézségeivel és megannyi más problémával.
Szenes Piroska, e mára már elfeledett írónő 1935-ben megjelent könyve, az Egyszer élünk egy vidékről a budapesti orvosi karra kerülő fiatal lány naplóregénye. Eszti nemcsak a fokozódó antiszemitizmustól és a férfikollégák leereszkedő modorától szenved, de a szegénységtől és a társadalom rugalmatlanságától is: zsidó orvostanhallgató nőként esélye sincs arra, hogy szerelme, a katolikus, felső középosztálybeli Pista feleségül vegye. „A gyanakvó végigmustrálások, kenetes, papos beszédek, öregurak tréfás simogatása, és végül a kegy, hogy íme szabad, kitárul előttem is a tudomány csarnoka; föltéve, hogy hálás, alázatos, jó gyerek leszek, bácsiknak, néniknek szépen kezet csókolok, bizonyos fajták rossz tulajdonságait megfékezem magamban” – sorolja fel Eszti, mi mindent kellett elviselnie orvostanhallgató nőként.
Az első orvosnő a magyar egyetemen: Steinberger Sarolta
Steinberger Sarolta, az első nő, aki Magyarországon szerzett orvosi diplomát, hasonló nehézségekről számolt be egy kései beszélgetésben.
„Több professzor sokszor az órákon megjegyzéseket tett, hogy hova jutott a világ: nő az orvosegyetemen!
A férfihallgatók sem mind fogadták szívesen. Sokan úgy vették, mintha én, a leendő orvosasszony a kenyerükre pályáznék” – emlékezett vissza. Akárcsak Hugonnai Vilma, Steinberger Sarolta is Zürichben kezdte orvosi tanulmányait, majd Wlassics rendeletének hírére hazatért. Az egyetem azonban nem gondolt a női hallgatókra: nem ülhetett egy padsorba a férfiakkal (ezért a tanár mellett, a katedrán kapott egy széket), női mellékhelyiség hiányában pedig a férfiakkal közös vécét kellett használnia.
A Tiszaújlakon született, zsidó származású Steinberger Saroltának a férfi hallgatóknál jóval többet kellett tanulnia, hogy bizonyítsa: rátermett és tehetséges. Ekkor még „minden orvosnő, vagy orvoskisasszony félig-meddig látványosság volt.
Matrónák borzadozva néztek a kezükre, melyek hullákat boncoltak, csontokat törtek.
A rossz költők jobban szerettek volna e munkás kezekbe egy papírrózsát nyomni, vagy egy tepsit” – írta A Hét 1916-ban. A diploma megszerzése után Steinberger a nagy hírű Tauffel Vilmos intézetében kezdett praktizálni szülész-nőgyógyászként, de a Budapesti Orvosi Casino – az orvosok kötetlen, szakmai szervezete – már nem vette fel soraiba, arra hivatkozva, hogy „ők mint férfiak mégiscsak feszélyezve volnának, ha nő is lenne jelen a Casinóban”.
Az olló, ami nem ruhát szabdal
A magyar orvosnők történetében a következő fontos mérföldkő Königsberger Leáé. A dévai születésű, szerény zsidó családból származó Lea egyike volt az első lányoknak, akik Magyarországon gimnáziumi érettségit tettek, és ő volt az első magyar nő, aki Budapesten kezdte és ott is fejezte be az orvosi egyetemet. Akárcsak Steinberger Sarolta, Königsberger Lea is kiválóan teljesített az egyetemen: minden szigorlatát kitüntetéssel tette le, egy tanulmányával pedig pályadíjat nyert. Az első női orvosok között találhatjuk még Szendeffy Idát és a korán elhunyt Schorr Matildot is, akinek lánya, Vanda később Molnár Ferenc utolsó éveinek legfőbb támaszává vált.
Egészen az első világháborúig kellett várni arra, hogy széles körben elfogadottá váljanak a női orvosok.
Mindaddig szenzációszámba ment, hogy „ez az olló most egyszeriben ne ruhát szabdaljon többé, a kés ne konyhai eszköz legyen” a doktornők kezében. A frontról hazatérő sebesült katonák ellátásán kívül az első orvosnők gyakran tartottak előadásokat munkásnőknek is, egészségügyi témákban – akik sokszor tőlük hallottak először az alapvető higiéniai ismeretekről.
Ha az első magyar ápolónőről is szívesen olvasnál, ezt a cikket ajánljuk.
